Az évek múlása az 1965-ben világbajnokságot nyert női kézilabda válogatottunkat sem kíméli. A legutóbbi két veszteséget Markovicsné Balogh Márta hirtelen, Fleckné Babos Ágnes hosszú, súlyos betegséget követő távozása jelenti. A két világbajnok elmenetelével immár nyolcan örök álmukat alusszák. Hatan – Guricsné Pásztor Erzsébet, Csenkiné Varga Zsuzsanna, Takácsné Giba Márta, Hanus Ágnes, Ritterné Lengyel Erzsébet és Ignácz Ilona viszont még itt van közöttünk.

 

A nagy idők nagy tanúi közül az egyik legfiatalabb Ignácz Ilona, aki abszolút képben van szeretett sportága dolgait illetően. Ő 1980-ban ment férjhez Belgiumba, korán megözvegyült. Hollandiába ingázásai során három élvonalbeli női együttest is irányított, ráadásul a holland válogatottnak is volt a vezető edzője. Sűrűn hazalátogat, bár ezek a vizitek a vírusinvázió Belgiumban végzett komoly csapásai miatt ez idő tájt szünetelnek, de Ilonka – amint elmondta – rajtra kész, már nagyon várja a zöld lámpa kigyulladását. Vele szerencsére telefonon is könnyen, érdemben és hosszan lehet beszélgetni élete nagy kalandsorozatáról, a kézilabdázásról is. Érthető módon először a lassan ötvenöt éve történtekre terelődött a szó.

– Bár már a Goldbergerben eltöltött serdülő és ifjúsági éveim során is feltehetően figyelt engem is Török Bódog – aki a „Goli” felnőttjeinek volt az edzője -, de igazán akkor kerülhettem képbe, amikor 1962-ben Fleckné Babos Ágival együtt bekerültünk a Testnevelési Főiskolára – emlékezett Ilonka. – Ott szoktunk igazán össze Ágival, ami azután később a válogatottban is sokat jelentett mindkettőnk és a csapat számára egyaránt. A válogatott keretbe egyébként már 1960-ban behívott, majd a „Hat város tornája” elnevezésű rendezvényen kaptam először lehetőséget az NDK ellen a játékra. Eredetileg szélsőnek indultam, de az akkori beálló, Arany Éva, engem is átképzett erre a pozícióra.  A válogatottság pedig hatalmas kitüntetésnek számított, mert Bogyi bácsi köztudottan rendkívül igényes szakember volt.

– Mit lehet elmondani erről a méltán világhírnévre szert tett emberről, aki ritka módon, huszonhárom évig megszakítás nélkül irányította a magyar női kézilabda válogatottat?

– Ha volt valaha a magyar sportéletben igazi úriember felelős pozícióban, akkor Török Bódog az volt! Még egy félreérthető szó sem hagyta el a száját soha, másról meg végképp ne is beszéljünk. Ő megtehette, hogy igen magasra emelhette az erkölcsi mércét valamennyi játékosával szemben. Több, olyan tehetséget nem vett figyelembe, akik képességeik alapján ott lehettek volna. Ő azonban a csapat egységét, a kifogástalan közösségi szellemet sokkal többre tartotta annál, hogy egy esetlegesen jobb erő behívásával zavar keletkezhessen a csapaton belül.

– És a szakmai oldalról közelítve, mi jellemezte Bogyi bácsit!

– Rendkívüli igényesség! Már akkoriban is igen aprólékosan elemezte az ellenfelek várható játékát és ahhoz szabta az ő elképzeléseit. Ami pedig a felkészülést illeti, mindig és mindent egyedül végzett, amit ma egy csapat mellett négyen-öten is intéznek. Kiváló edzéseket vezetett például a kapusoknak is, akiket teniszlabdákkal leadott lövéseivel igyekezett transzban tartani. Erről, ennek a hatékonyságáról a legtöbbet talán a vb-t követően a világ legjobb kapusának megválasztott Elekné Rothermel Anna mesélhetett volna, aki a döntőben a “jugó” Zlatka Rebernjak hétméteresét is kivédte.

– Arról már mindenki tud, hogy az NDK elleni két döntetlent követően, sorsolással jutott ki Dortmundba a nemzeti együttes. Mondjon valamit, amit még nem tudnak a sportbarátok!

– Bogyi bácsi igyekezett mindent egyedül elvégezni, nem szívesen vont be bárkit is a munkába. Az 1965-ös világbajnokság előtt azonban kivételt tett és az utolsó hónapokra maga mellé vette Varga Jenőt, a TF sajnálatosan korán meghalt tanárát, aki egy hozzá hasonlóan rendkívül korrekt, jó szakember volt. A vb-t novemberben rendezték, az őszi bajnoki idényre különös odafigyeléssel készültek. Bogyi bácsi soha nem volt változtatásként elérte, hogy a Kisstadion felületét padlóval takarták be, így az összes NB I-es meccset a világbajnokság pályaborításához nagyon hasonló felületen játszhattuk le. Ugyanezt mondhatom el a mátraházi edzőtáborozásról is, majd a Tatán eltöltött hetekről, ahol a leendő vb-csoportellenfeleinket – Románia, Lengyelország, Csehszlovákia – egy-egy NB I-es együttessel „jelenítette” meg. Ezeknek az ellenfeleinknek azt kellett játszaniuk, amire tőlük számíthattunk Dortmundban.

– Maga a világbajnokság egyértelmű magyar sikert hozott, a ki- és a hazautazás viszont annál izgalmasabban alakult.

– Az NSZK-beli részvételre valóban az utolsó pillanatban kaptuk meg a pártbizottságtól az engedélyt. A mérkőzéseken sokkal kevesebb gond adódott, hiszen mind a négy meccsünket meggyőző fölénnyel megnyertük: Csehszlovákiát 7-4-re, a címvédő Romániát 9-6-ra, a lengyeleket 15-5-re, majd a döntőben a jugoszlávokat 5-3-ra sikerült legyőznünk. A felszabadult ünneplés örömét azonban elvette tőlünk egyik csapattársunk, aki a döntőt követően eltűnt a szállodából. Ahogy akkoriban mondták: disszidált. Itthon azután nagyon hűvös hangulatú fogadtatásban volt részünk…

– Világbajnok lett, egész életre szóló élménnyel gazdagodott. Ám arról még nem esett szó, kiknek a segítsége kellett ahhoz, hogy ilyen magasra eljusson.

– Óbudán laktunk, a Tímár utcai iskolába bejött egy alkalommal Beregszászi János edző és hívta azokat, akik szívesen kézilabdáznának. Márpedig én bárhova elmentem volna, tizenhárom évesen ez a lehetőség adódott. Előtanulmányként az iskolában Dezséri Lászlóné tanárnő is segített annyiban, hogy a suli egyetlen (!) röplabdájával állandóan kidobóst játszhattunk. Állítom, hogy ez a játék a lehető legjobb alapokat adta a kézilabdázáshoz. Folyamatosan fel, s alá rohanni, közben célozni, ezt játszottuk délutánokon át a kölcsönkért labdával a Zápor utcában is. Akkoriban csak nagyon ritkán kellett megállnunk egy-egy, arra jövő autó miatt… Egy év múlva már behívtak a serdülő válogatottba… Ottani edzőm, Balogh Endre neve is kiemelést érdemel.

– 1966-ban, 23 évesen végzett a TF-en, a Vasashoz igazolt és azonnal elkezdte az edzősködést is.

– Babos Ágival kaptunk egy csoportot és a Vasas Sportiskola számára kellett játékosokat nevelnünk. Ma is jóleső érzés például arra gondolni, hogy a későbbi világklasszis beálló Angyal Évának mi adtunk a kezébe először labdát. Több, később az élvonalig eljutott játékos is nálunk kezdett, így a kapus Veréczi Edit vagy az irányító Tovbesz Kati is a mi tanítványunk volt. Ez az időszak viszonylag hamar, 1970-ben befejeződött, mert a Vasas SI akkori igazgatója, Barbacsy Imre rávett, hogy legyek módszertani előadó. Az volt a kikötése, hogy az ottani munka mellett nem játszhatok tovább, én pedig ezt elfogadtam.

– Innen már egyenes út vezetett az Építők SC-be, ahol később évekig elnökhelyettes is volt.

– Nagy Ferenc, majd Zsigmond László elnökök mellett dolgozhattam, egészen addig, amíg 1980-ban nem mentem férjhez Belgiumba. Egyébként ezt a házasságot is a kézilabdázásnak köszönhetem, mert egy korábbi, jugoszláviai tornán ismertem meg a későbbi férjemet, aki a belga válogatott orvosa volt akkoriban.

– Ezzel a térfélcserével komoly edzői sikerek is együtt jártak.

– Három élvonalbeli klubbal is foglalkozhattam (Sittardia, Swift Roermond, IASON Valkenburg), sőt! Kiköltözésemet követően három és fél esztendeig a holland válogatottat is én készíthettem fel. Az akkoriban ott elfogadott heti két edzéssel is sikerült elérnünk, hogy 1981-ben nem estünk ki a második vonalat jelentő B-világbajnokság mezőnyéből.

– Magyar játékosokat is kivitt csapataiba, ők megfeleltek?

  • Először Csíkné Horváth Klárit hívtam ki, ő Belgiumban egy alacsonyabb osztályú csapatban játszott. A későbbi években két debreceni, Tóth Ildikó kapus és Nagy Zsuzsanna jobboldali átlövő érkezett a Swift Roermondba, amellyel az NB I/B-ből fel is kerültünk asz élvonalba. A dolog pikantériája, hogy a döntő összecsapáson a bokatörést szenvedett Nagy Zsuzsa nem játszhatott, mégis nyerni tudtunk.

– Mivel mindmáig jól ismeri a holland viszonyokat, fel kell tennem a kérdést: mitől olyan jó a holland női kézilabdázás?

– Megyei korosztályos válogatottakat működtetnek, ahonnan azután a legjobb tizenhat minden évben bekerülhet Amszterdamba, a központi Kézilabda Akadémiára. A kitűnő szakmai felkészítés eredményeként ez a forrás folyamatosan felszínre hozza a válogatott szintű játékosokat, akik azután rendre külföldre igazolnak, viszont a holland válogatottnak mindig a rendelkezésére állnak.

– És a magyar válogatottat hogyan látja?

– Bár a játékosanyag elég jó, a válogatott a dán Kim Rasmussen három és fél éve alatt nem lépett előre. Ez az ember gyengécske eredményekkel és folyamatos hitegetéssel átnyaralgatta itt az időt. Majd miután ritka sportszerűtlenségét követően a nemzetközi szövetség eltiltotta, itthon végre leváltották és még neki áll feljebb és perrel fenyeget. Danyi Gábor és Elek Gábor megbízása egyértelműen jobb döntésnek ígérkezik.

– Amikor megvonja pályája mérlegét, mit emel ki elsősorban?

– A kézilabdás sikereket, az engem irányított edzőket természetesen örömmel emlegetem. Azt viszont sajnálom, hogy mára már minden családtagomat elvesztettem, legutóbb pedig a gyerekkoromtól volt legjobb barátnőm, Markovits Márti is hirtelen itt hagyott bennünket. Az ő távozás nagy űrt jelent az életemben.

(nso.hu / Jocha Károly)