Búcsú a kiváló evezőstől, edzőtől és embertől, Melis Zoltántól

Újabb markáns egyéniségét vesztette el a magyar olimpiai mozgalom a tegnap, 2026 augusztus 5-én, életének 79. évében elhunyt Melis Zoltán személyében. Az 1968-as mexikóvárosi olimpia kormányos nélküli négyesének vezérevezős csapattársa, Sarlós György szerint „kivételesen jó vezérevezős” volt. Igaz ez a kivételes minősítés Zoli emberségére is, akinek „vajszíve” volt. Részletekben 16 évig volt magyar evezős szövetségi kapitány, de Egyiptomban is sikerrel működött a helyi legjobbak vezetőjeként. Utolsó éveiben visszatért klubjába, a Csepel SC-be és amíg bírta, a legfiatalabbakkal foglalkozott. 

Az alábbi írás a 2007-ben „Siker vagy kudarc az olimpiai ezüstérem?” című könyvben jelent meg. Ennek a beszélgetésnek a megismétlésével is erősíteni kívánjuk Melis Zoltán emlékét.

Sportos családba született annak idején Melis Zoltán, ám érdekes módon szülei nem különösebben erőltették, hogy fiaik is sportoljanak. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a feloldásával kezdte mondandóját a későbbi olimpiai ezüstérmes evezős, aki immár második, hosszabb periódusát tölti szövetségi kapitányként a magyar válogatott élén.

   – Nagyapánknak volt egy telke Ráckevén, ahova édesapánk egy ladikszerű vízi járműben gyakran ellátogatott. Ebből a gyakorlatból azonban Tóni bátyám és felém semmi nem következett. Pedig ránk fért volna egy kis mozgáslehetőség, amit azután először a Kinizsi Húsos birkózó szakosztályában próbáltunk megtalálni. Bár szépen erősödtünk, de némi időbeli különbséggel ezt a sportágat mindketten abbahagytuk. Előbb a Tóni maradt otthon, miután egy edzésen szabályosan fejére ejtettem. Én még maradtam, de nemsokára egy edzőmeccsen egy csúnya balesetet láttam: az egyik félnek szabályosan leszakadt a válla. Ez már nekem is soknak bizonyult…

Melyik volt a következő sportág?

   – Kitaláltam, hogy úszni fogok, ezért Pestszenterzsébetről járogattam a Margitszigetre, a Sportuszodába. Az akkoriban még sokkal lassúbb tömegközlekedéssel ez napi három és fél-négy órákat is jelentett, az eredmény pedig messze nem állt ezzel a ráfordítással arányban. Valószínűleg tehetségtelen voltam, mert az edző mindig elküldött a toronyugró medencébe. Amikor ráuntam a meleg vízben ücsörgésre, akkor befejeződött a sosem volt úszókarrierem.

Ezután már az evezés jött?

   – Nekünk akkor még nem volt televíziónk, így ismerősöknél néztük az 1960-as, római olimpia közvetítéseit. A kenus Parti János győzelme nagy hatással volt ránk, mire nagybátyánk megígérte: elvisz minket kajakozni. Hogy, hogy nem, de tény: kajak helyett az evezősöknél kötöttünk ki. Tóni bátyám előbb elkezdte, én egy évvel később kapcsolódtam be az edzésekbe.

Mennyi időre volt szüksége az első részsiker eléréséhez?

   – Tóni idősebb is volt, egy évvel korábban már rendszeresen edzett is, így ő hamar bekerült egy négyesbe. Ez az egység nagyon jól indult, de egy link pasi is evezett benne, akivel elég sok gond volt. A Tóni addig „duruzsolt” a társainak, amíg végül engem ültettek be negyediknek a hajóba. Ez az egység 1964-ban – amikor én még csak tizenhét éves voltam – már megnyerte az országos ifjúsági bajnokságot.

Ez talán kicsit túl szépen is kezdődött?

   – Nagyon belelkesedtünk, ez tény. Kőkeményen dolgoztunk, aminek ismét meglett a gyümölcse: két évvel később már felnőtt bajnoki címet is szereztünk. 1966-ban pedig a Bledben megrendezett világbajnokságra is kijutottam, ahol a magyar nyolcas huszonnégy induló között a kilencedik lett. A következő évben bátyámmal kétevezősben indulhattam az Európa-bajnokságon, s megint bejött a kilences szám.

Közben a magyar négyes ugyanott Eb-ezüstérmet harcolt ki.

   – Ez a tény nem valószínűsítette az 1968-as, mexikóvárosi olimpián való részvételünket. Csanádi Árpád javaslatára összeült egy „ellen-négyes” is, ebben ültem Romvári László, Pályi András és a bátyám mellett. A luzerni regattán lehetett bizonyítani, ki is a legény a gáton. Mivel a Czakó, Lucsánszky, Csermely, Sarlós négyes nem került a döntőbe, mi viszont három másodpercen belül maradtunk a végső győzteshez képest, így elvileg nekünk állt a zászló. Azután nagy meglepetésre a ferencvárosi érdekeltségű szakvezető, Losonczi Tibor Pályit és Romvárit kibillentette, s helyükre behozta Csermelyt és Sarlóst. Végül ez a négyes indulhatott Mexikóvárosban.

Ahol rengeteg időt, hat hetet töltöttek el az olimpia ürügyén.

   – Ez valóban nagyon hosszú idő volt, négy hét a versenyek megkezdése előtt, de akkor még nem különösebben számított a pénz, ha sportról volt szó. Az edzéseredményeink alapján nagyon jól mentek a dolgok, az előfutamban tíz másodperccel jobb időt mentünk egy másik futamban a későbbi győztes németeknél. Egyébként az az érzésem, hogy amennyiben a döntőre került volna sor azon a napon, úgy ma mi vagyunk az olimpiai bajnokok.

Az igazi döntő azért egy kicsit másként alakult.

   – Rengeteg dolog történhetett a közbenső napok során és itt nem csak az esetleges teljesítményfokozókra gondolok. A németek például négyszer jártak előzőleg Mexikóban, amíg mi a felkészülés során a magaslati edzőtáborozást a jól bevált magyar helyszínen, Mátraházán végeztük. Szerintem nekünk például nagyon jót tett volna egy pszichológussal való alapos beszélgetés, de hát ilyesmiről szó sem volt akkoriban. Így végül másodikok lettünk, amit a négyes tagjai a legkülönfélébb módon fogadtak. Csermely és Sarlós például sírt, én viszont kimondottan örültem. Az ember huszonegy éves korában még nem érzi a lehetőségeinek a határait. Én például azt hittem, hogy ez még csak a kezdet.