„Az edzőknél mi is a zéró toleranciában hiszünk” – a Magyar Edzők Társasága sportigazgatója, Csabai Edvin az NS-nek

A safeguarding, vagyis a gyermek- és szakembervédelem nem lehet kipipálható adminisztráció, és az edzőknek is szükségük van világos szabályokra tanítványaik és saját maguk védelme érdekében – mondja Csabai Edvin, 17-szeres maratoni kenuvilágbajnok, a hazai edzők és sportszakemberek – safeguarding témájú – képzésében is aktív szerepet vállaló Magyar Edzők Társasága (MET) sportigazgatója.

Az előző Nemzeti Sport-interjúban Gál Andrea és Lénárt Ágota azt mondta: a safeguarding preventív szemlélet, amelynek célja olyan környezet létrehozása, ahol kisebb az esélye annak, hogy egyáltalán kialakuljon bántalmazó helyzet. Hogyan látja ezt az edzői szakma oldaláról?

Először is szeretném leszögezni, hogy azoknak a szakembereknek, akik ezt a témát kutatják és a mostani szakmai anyagokat létrehozták, szerintem történelmi jelentőségű a munkájuk. Én ezt teljesen komolyan mondom: a nevüknek ott lenne a helye a magyar sport történetének meghatározó alakjai között. A Magyar Edzők Társaságának edző-etikai kérdésekben ugyanakkor már jóval korábbról vannak előzményei. 2007-ben adtunk ki egy olyan kiadványt, amelynek jelentős része arról szólt, hogyan kell egy edzőnek viselkednie a pályán, az edzőteremben és a gyerekekkel, ez volt az Edzők etikai kódexe. Ezt 2017–2018-ban aktualizáltuk, és most ismét zajlik az anyag frissítése. Ma már van etikai-jogi bizottságunk is, amelyet Tibolya Péter vezet, és amelyben több szakember dolgozik. Azt gondolom, az ilyen szabályozásokat nem tízévente, hanem három-négy-öt évente kellene felülvizsgálni, mert egyszerűen annyira felgyorsult a világ.

Egy etikai kódex önmagában azonban még nem feltétlenül jelent valódi védelmet. Mi történik akkor, ha valaki nem tartja be az abban foglaltakat?

Szerintem éppen ez az egyik legnagyobb probléma: sokáig hiányzott az a világos keretrendszer, amelyben pontosan meg lehetett volna határozni, hogy ki, mit, mikor és hogyan kér számon. Mi már korábban is jeleztük, hogy rendkívül fontosnak tartjuk a kötelező gyermekvédelmi képzést, legalább az államilag támogatott edzők esetében. De nem lehet a gyermekvédelmet kipipálható adminisztrációs feladattá tenni. Ne felejtsük, az ominózus és elfogadhatatlan „karateedzős durvaság” volt a katalizátor, és ugyan gyorsan léptek a jogszabályalkotók, de az alaposság hiányzott. Amikor megszületett a Sporttörvény jogszabályi kiegészítése, annak talán az volt az egyetlen pozitívuma, hogy nagyon gyorsan megszületett. De szerintem éppen azok a lényegi elemek hiányoztak belőle, amelyek megmondják: ki oktat, ki ellenőriz, ki kérheti számon, és mi történik akkor, ha valaki nem teljesíti a követelményeket az edzők és a sportszakemberek között.

Ön szerint tehát önmagában nem csak a szabályozás szorul kiegészítésre – a végső megoldás, egy átlátható, felelősségi köröket is meghatározó rendszer felállítása lehetne?

Igen. És van itt még valami, amit nagyon fontosnak tartok. A gyermekbántalmazás társadalmi probléma, minden ilyen diskurzust ezzel a mondattal kell kezdenünk, hogy tényszerűek legyünk. Ez a jelenség egyáltalán nem a sport sajátossága. Történhet a családban, az iskolában, kortársközösségekben, az interneten és természetesen a sportban is. Ha ugyanis mindig azt hangsúlyozzuk, hogy „a sportban ez a probléma”, akkor azok, akik kevésbé ismerik a sport világát, azt gondolhatják, hogy ez valami sajátosan sporthoz kötődő jelenség. Pedig én inkább azt hangsúlyoznám, hogy milyen hihetetlen preventív lehetőségei vannak a sportközösségeknek, hogy megelőzzenek problémákat, közösséget teremtsenek, és egy biztonságos közegben megerősítsék a gyerekeket.

Vagyis a safeguardingot, a gyermek- és szakembervédelmet nem bélyegként kellene értelmezni, erre utal?

Pontosan. A safeguarding nem egy bélyeg a sporton. Éppen azt kellene hangsúlyoznia, hogy a sportban elképesztő lehetőségek vannak a megelőzésre. A sport jellegéből, közösségteremtő erejéből és abból fakadóan, hogy milyen sok időt töltenek együtt a gyerekek és az edzők, a kitettség is nagyobb lehet. Éppen ezért kellenek a szabályok. Ha azt mondom, hogy család, általában legtöbbünknek pozitív dolgok jutnak az eszébe: gondoskodás, szeretet, törődés. De sajnos nem mindenkinek. Van, akinek a bántalmazás, a pofon vagy a megalázás is. Nekünk azon kell dolgoznunk, hogy a jó példákat erősítsük. Persze, fel kell tárni az eseteket, kezelni kell őket, a zéró tolerancia elvei szerint. De közben mutassuk meg a pozitív példákat is. Számtalan ilyen van.

Mondana erre egy személyes példát?

A kislányom kosárlabdázik, és nemrég személyesen is átéltem egy olyan helyzetet, ami szerintem nagyon jól mutatja, mennyire fontos a megfelelő edzői hozzáállás.

Egy tízéves kislány egy mérkőzésen véletlenül a saját kosarába dobta be a labdát. Megtörténik ilyen egy tízéves gyerekkel. Erre az egyik szülő felállt, és elkezdett üvölteni vele, hogy „cseréld le, hozd le azonnal”. A kislány szemlátomást összeomlott. Az edzőnő odahívta, megsimogatta a fejét, majd a hosszabbításban úgy tette vissza a pályára, hogy egyébként nem feltétlenül ő lett volna a négy legjobb játékos egyike. Ez szerintem fantasztikus pedagógiai gesztus volt. Ráadásul a szülőt később három hónapra eltiltották attól, hogy mérkőzéseken részt vegyen. Vagyis itt is működött egy közösségi önvédelmi mechanizmus.

Valljuk meg, az edzőre pedagógusként is tekintünk, akire a legféltettebb kincsünket, a gyermekünket bízzuk rá. Éppen ezért fáj, ha valaki ezzel a helyzettel visszaél. Közben viszont az edzőtől eredményt is várnak, sokszor az az egzisztencia, a klub túlélésének az alapja. Ez nem jelent újabb nyomást?

Dehogynem. Az edzőre a gyerek hetente akár több órára rá van bízva, és egy idő után lehet, hogy többet van vele, mint a szüleivel. Természetes elvárás, hogy jó szakemberre és persze jó pedagógusra akarjuk rábízni a gyerekünket. Közben viszont ott van az eredménykényszer is. Az edzőtől eredményt várnak, és ez a tényező nyomás alá helyezheti a kapcsolatot. Ezért is fontos, hogy olyan keretrendszerünk legyen, amelyben mindenki pontosan tudja, mi a feladata és a felelőssége. A sport akkor tud valóban pozitív közeggé válni, ha van egy egzakt, világos gyermekvédelmi keretrendszer, vannak szakképzett, megfelelően felkészült emberek, van egyértelmű jelzési mechanizmus, és van intézményi felelősségvállalás.

A nemzetközi példák között találunk nagyon konkrét lépéseket. Az Egyesült Államokban a transzparenciát egy nyilvánosan hozzáférhető adatbázis is szolgálja, amelyben megjelennek azok a sportszakemberek, akiket szankcióval sújtottak, és az is ellenőrizhető, milyen cselekményért milyen korlátozást alkalmaztak velük szemben. Angliában pedig safeguarding-igazolvány nélkül bizonyos sportszakmai tevékenységekben nem vehetnek részt az edzők. A Magyar Edzők Társasága hogyan közelít ehhez a transzparenciához?

Mi is a zéró toleranciában hiszünk, és úgy gondoljuk,

hogy a transzparencia a rendszer egyik garanciája: egyszerre szolgálja a gyerekek biztonságát és a tisztességesen dolgozó szakemberek védelmét. Amikor 2025. január 1-jén köztestületi státuszba került a Magyar Edzők Társasága, az egyik konkrét javaslatunk az volt, hogy legyen kötelező edzői regisztráció. Ez azóta is az egyik legfontosabb törekvésünk, hiszen egy ilyen rendszerben minden, gyerekekkel és sportolókkal foglalkozó edző a látókörünkben lenne. A regisztráció a szakma tisztaságát és a szakmai minimumok betartását is garantálhatná. Mi azon dolgozunk, hogy minden edző legyen szakedző, különösen az utánpótlásban. Én nem értem, hogy ha az iskolában elvárjuk, hogy a tanárnak legyen diplomája, akkor az utánpótlásedzőnél miért ne lehetne ugyanez az alapkövetelmény. És nem gondolom, hogy emiatt az edzők tömegesen tiltakoznának. A tapasztalatunk éppen az ellenkezője. A szakedzői képzésre kilenc-tízszeres a túljelentkezés, vagyis a szakmában van igény a képzésre.