80 éves Csank János mesteredző

Kapusként, az ország egyik legszegényebb városából, Ózdról indulva futott be nem mindennapi karriert a magyar labdarúgásban Csank János, aki ma, október 27-én ünnepli 80. születésnapját. Mivel az ünnepelt már évtizedek óta büszke tulajdonosa a mesteredzői címnek, ezért a Magyar Edzők Társasága (MET) megkülönböztetett tisztelettel köszönti Csank Jánost, aki ráadásul hosszú évek óta tagja a MET Mesteredzői Kollégiumának is. Annak a döntéshozói szakembergárdának, amely többek között hivatott eldönteni minden évben azt, hogy kik is kapjanak eredményes munkásságuk elismeréseként „Mesteredző” címet és rangot.

Csak János köszönettel fogadta a gratulációt és szívesen vállalkozott egy alkalmi beszélgetésre is.

Hogyan érzi magát úgy általában és konkrétan pedig a labdarúgásban elért eredményei alapján?

– Érdekes, de bevallom, a hatvanadik születésnapom sokkal rosszabb hangulatban talált, mint akár a hetvenedik, akár a mostani, a nyolcvanadik. Akkor valahogy egy nagyon konkrét rádöbbenés vett rajtam erőt, hogy mennyire szalad az idő. Azóta kevésbé izgat a múló idő, miként a korábbi, nagy bánatomon is könnyebben átsiklok. Arról van szó, hogy nem védhettem az NB I-ben, pedig megérdemeltem volna és meg is lett volna rá az alkalom, de közbejöttek a debreceni tanulmányaim. Kárpáti Béla bácsi már be is jelentette, hogy az Újpesti Dózsa ellen én védem az Ózd kapuját, de nekem akkor már mennem kellett Debrecenbe, mert felvettek az Agrártudományi Főiskolára. Így az NB I helyett négy és fél évig a megyei bajnokságban, meg az NB III-ban védhettem a Debreceni Agrártudományi SE csapatában. Ez 1964-ben történt.

Akkoriban sokkal nehezebb volt bekerülni egy élvonalbeli csapatba.

– Egész más szabályok voltak, a csere akkor még nem jött divatba, ha valaki megsérült, nem jöhetett be helyére más. Mészöly például felkötött kézzel játszott a hatvanhatos vb-n. Öt osztállyal alább védtem, negyedikes főiskolásként már elkezdtem edzősködni. 1969-ben kerültem vissza Ózdra, az NB I/B-be, s bár többször is volt élvonalbeli megkeresésem, végül egyik sem jött össze. A Ferencvárosból például dr. Kalocsay Géza hívott, de nyáron őt rúgták ki… Ez a pechsorozat egy kicsit még ma is fáj nekem.

Az edzői pályán elért sikerei bizonyára kárpótolták?

– Elég sokat tettem is érte! Nem kevesebb, mint hét évig jártam a felkészítő iskolákat, egy, két, majd négy évet tanultam. Harminchárom évesen hagytam abba Egerben, s miközben jártam a szakedzőire, a serdülőket szerencsés kézzel szedtem össze. Közöttük volt az Aranyos, a Sas, a Simon Anti és mások, akik később jó élvonalbeli labdarúgók lettek, ketten a válogatottba is bekerültek. Amint megkaptam a diplomámat, a húszcsapatos NB II-es mezőnyből az Egerrel feljutottam az NB I-be, megelőzve a Debrecent és a Békéscsabát is.

Az előzmények ismeretében nem véletlenül ajánlották fel Önnek a szövetségi kapitányi feladatokat.

– Háromszor egymás után nem vállaltam, megvolt az okom a miérthez. Négyszer lettem az Év Edzője, a kiscsapatnak számító Váccal megnyertük a bajnokságot, negyedszerre viszont igent mondtam az MLSZ akkori elnökének, Laczkó Mihálynak. Korábban leginkább azért ódzkodtam, mert akkoriban sokkal kevesebb válogatott meccs volt, én meg nem üldögélni szerettem, hanem végezni az edzői munkát. Amikor végül csak elvállaltam a kapitányságot, a magyar foci akkori helyzetét ismerve nem sok jóra számíthattam. Még akkor sem én adtam föl, hanem az MLSZ új vezetése mondott fel. Kovács Attila elnök ma a zöldséges piacon tologatja a ládákat… Egyébként egészen más volt akkor az alaphangulat, a szurkolók klubszínek szerint hangoskodtak, mostanság viszont mindenki drukkol a válogatottnak. Volt három-négy játékos, akik „megroggyantak” a világ élmezőnyéhez tartozó jugoszlávok ellen, voltak sérültjeink is, így a két meccsen kaptunk tizenkét gólt.