Deák Éva a legkisebb kosarasok között érzi a legjobban magát
Történelmet írt a BSE-vel, amikor 1983-ban első magyar klubcsapatként megnyerték a Ronchetti-kupát, majd a válogatottal is maradandót alkotott: Diósadi Deák Éva 1978 és 1986 között 150 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, az 1985-ös olaszországi Európa-bajnokságon pedig bronzérmet szerzett. Játékosként és edzőként is meghatározó alakja lett a magyar kosárlabdázásnak, pályafutásáról és a sportban eltöltött évekről interjú készült.
Diósadi Deák Évával – akit a sportágban mindenki leginkább csak Pintyőként ismer – először 1981-ben, a Bukarestben megrendezett Universiadén találkoztam. Negyvenöt év elteltével futottunk ismét össze, de ebből a találkozásból egy interjú is született.
Milyen úton indult el Diósadi Deák Éva és hogyan lett ebből a kezdetből életre szóló kosárlabdás elkötelezettség?
Mindkét szülőm a maga korában jó élvonalbeli játékosnak számított. Édesapám a legtöbb időt a VTSK-ban töltött. Édesanyám Kintli Kálmánné Bagi Erzsébet néven a válogatottban is számos alkalommal szerepelhetett és érmet is szerzett az 1950-es és 1952-es Eb-n. Az általam nagyon tisztelt Gyimesi János tanár úr valamennyi találkozásunk alkalmával elismerőleg méltatja szüleim kosaras múltját.
Éva hol kezdett el kosarazni?
1971-ben és természetesen a VTSK jogutódjában, a BSE kezdői között. Első oktatóm a jelenleg Szekszárdon edzősködő Harsányi Mária volt, akinek sokat köszönhetek. Az utánpótlás-válogatott korszakomból két nevet említenék: Borka Ágit és Lisziewicz Júliát. Mindketten villámgyorsan bekerültek a felnőtt válogatottba, az ugyancsak nagyon tehetséges Júlia viszont korai sérülését követő visszavonulása után az orvosi pályán ért el komoly nemzetközi sikereket. Az első alkalommal (1976) megrendezett kadet Eb-n mindjárt parádésan szerepeltünk a szovjetek mögötti második helyünkkel.
Miután kinőtte a serdülő korosztályt elköszönt addigi válogatottbeli edzőjétől, Liptay „Csúzli” Istvántól és újabb edzők kezei alatt érlelődött a játéktudása, fejlődtek a képességei.
Az ifi korosztályban megfordultam Varsányi Imre bácsi kezei alatt, aki elsősorban az újságírói kvalitásairól volt híres. Hamar felkerültem a felnőttek közé, ebben a rendkívül jó védőjátékos, édesapám egyéni edzéseinek komoly szerepe volt.
Dönci bácsit – Szabó Ödönt – nincs olyan BSE-kosarasnő, aki ne pozitívan méltatta volna…
Én is szívesen beállok ebbe a képzeletbeli sorba. Ő kivételes pedagógiai érzékkel is rendelkező, kiváló edző volt. Talán az volt a legkeményebb mondása, amivel valakit elmarasztalt, hogy „állsz, mint seprűnyél a hideg vízben”.
Feltehetően az edzői példaképek mellett voltak kiváló játékostársai is, akikre felnézhetett?
Az első egyéniség, akire felnéztem, az a BSE irányítója, Szabics Magda volt. A BSE egyébként is jó csapat volt, komoly erőt képviselő, összetartó játékosokkal. Czirákiné, Fodor Kati, Nagy Csilla, Tarkovács Andrea, Gajdán Marcsi és mások neve mind ide kívánkozna. Eljutottunk egy BEK-döntőig, ahol a belgrádi Crvena Zvezda ellen már nem sikerült nyernünk. Később jött a KSI-ből Németh Ági, aki nagy nyereség volt, de érkezésével változások is együtt jártak a csapat szerkezetét és játékfilozófiáját illetően egyaránt. Vele együtt is sikerült bajnoki címet és Ronchetti Kupát is nyernünk.
Ön a válogatottban eljutott 150 nemzetközi fellépésig…
A nemzeti együttessel kapcsolatos történetemből talán a Los Angeles-i olimpiára történt kijutásunk tényét emelném ki. A kubai selejtezőt ugyan vereséggel kezdtük, ráadásul az egyik meccsünkön a Killik Laci bácsit a mentőnek el kellett vinnie kórházba, de végül a jogot megszereztük. Az elmaradt olimpiai szereplést követően még elértünk egy Európa-bajnoki bronzérmet és kijutottunk egy világbajnokságra is. Annak különösen örülök, hogy sok csapattársammal ellentétben, én mindmáig megúsztam a különböző protéziseket!
Bizonyára voltak kedvenc partner-játékosai is?
Igen és én ezt természetesnek tartom. A BSE-ben Czirákinéval, Fodor Katival, Gajdán Marcsival, Tarkovács Andreával, a válogatottban pedig Kiss Lenkével, Németh Ágival különösen jó volt a játékkapcsolatom.
Diósadi Deák Éva | Fotó: Vasas Akadémia/Balogh Dávid és Vasas Attila
1990-ben elérkezett a visszavonulás ideje.
Akkor mindenre gondoltam, csak a kosárlabdára nem. Sok mindennel próbálkoztam, végül a második férjem tanácsa döntött. A nagyobbik lányom, Laklóth Anna akkor már pár éve barátkozott a kosarazással, a kisebbik, Koch Dóra, pedig akkor kezdett. Korábban elvégeztem a Kertészeti Egyetemet, majd alternatív gyógyászatokat és természetgyógyászatot tanultam, az építész-tervező családi vállalkozásunkban is dolgoztam. 1999-ben fordultam az edzői pálya felé. Ekkor tértem vissza a BSE-be, ahol eleinte nem voltak elragadtatva az érkezésemtől. Végzettséget szereztem, majd gyakorlati vizsgát tettem, ezután kaptam licencet a szövetségben. Tizenkét éves gyerekekkel kezdtem foglalkozni. A Csata utcában majd az Áldás utcai iskolában gyakorlati képzéseken is részt vettem azért, hogy elkezdhessem az érdemi munkát.
Végül, hogy kötött ki a Pasaréti úton?
Ez is egy különös történet. Akkoriban Szabó Gábor volt itt a létesítményvezető, aki az épülő kosárcsarnokra és a fenti kisteremre gondolva tett ajánlatot arra, hogy kimondottan kezdő gyerekekkel kellene foglalkoznom egy, a Csata utcával együttműködésben futó program keretei között. Pontosan emlékszem, 2005 augusztusában szerveztem az első kezdő csoportot, akikkel a kisteremben gyakoroltunk. A nagyobbakkal egy ideig át kellett járnom a XIII. kerületi Csata utcába, mert akkor még az együttműködés alapján Vasas-Csata volt a nevünk is. Erre az időszakra úgy gondolok vissza, hogy nagyon hasznos és élménygazdag volt, amely döntően befolyásolta a hosszútávú elköteleződéseimet. A kicsikkel való foglalkozás mellett volt idő, amikor a Csata felnőttjeit is rám bízta Tursics Sanyi bácsi, amitől nem voltam igazán boldog. Négy-öt év elteltével a 2000-2001-ben született, tizenhárom éves lányokkal mehettem vissza a kedvenc területemre, ekkor éreztem magamat a legjobban. Alighanem ők adták nekem a legtöbbet, sikerélményben és emberi tartásban egyaránt.
Ebből a korosztályból számos, kiváló játékos jutott el a felnőttek élvonalába.
Közülük többen válogatottak is lettek, míg mások az élvonalbeli tagságukkal igazolják a Pasaréti úton folyó utánpótlásnevelés sikerességét. Tóth Orsi például nem csak a hagyományos kosárlabdázásban vitte elég magasra, hanem a 3×3-as játék bejövetelekor ő volt a legelső, akiről még több videó is készült. Közben a TF-et is megjárt Dúl Panka pedig kijutott az idei, Berlinben megrendezett, komoly magyar sikert hozott világbajnokságra is. Hasonlóan sikeres játékos lett a 2001-esek közül Varga Alíz és Tóth Franka, valamint a 2002-es korosztályból Dombai Réka is. Ide kívánkozik Boros Zoltán lánya, Boros Berta neve is,
A fiatal edzők közül, akikkel együtt dolgoztam és mentoráltam őket, Széki Annát is említeném, miként Kapornai Dórát, Fritz Krisztát és Dohar Zoltánt is ide sorolnám. Most már a Csata utcában dolgozik Kertész Dávid, itt, Pasaréten pedig Ruska Norbert, Szerémy Vivien, Simon Réka, Csomor Flóra és további fiatalok bekapcsolódása is folyamatban van az oktató-nevelő munkába.
Forrás: Jocha Károly