Az évek múltak, de az öttusa varázsa nem szűnt meg
Az öttusa család összetartozását is bizonyítja, hogy megtelt a Magyar Sportok Háza földszinti nagy tárgyalója az Öttusa Kaszinó rendezvényére, amelyen az idén nyolcvanéves világbajnok Bakó Pált, Kelemen Pétert és a sikeres edzőt, szövetségi kapitányt Pécsi Gábort köszöntötték.
A három ünnepelt színes, a társaságot sokszor megnevettető történetekkel emlékezett vissza a hosszú és sikeres versenyzői és edzői pályafutására. Az előadásaik után hármójuknak három kérdést tettünk fel.
Ha a nyolcvanas évkőnél visszanéznek, hogyan látják: mit adtak és mit kaptak az öttusától?
Bakó Pál: „Ha egyszerűen akarok fogalmazni, én mindent adtam, és mindent kaptam az öttusától. Mindent beleadtam, s azt többszörösen vissza is kaptam. Ezért nincs olyan nap, hogy ne gondoljak az emlékekre, a világbajnokságokra, az olimpiára, barátokra, tehát az öttusára. A sportolás önbizalmat adott nekem, amit a civil életben is kamatoztattam. Nagy befolyással volt az időbeosztásra, a szervezetemre való odafigyelésre. Például ma is rendszeresen úszom, szobakerékpározom, mert már a forgalomban nem merek bringázni. Tehát az öttusa rendszerességet adott az életemnek.
Kelemen Péter: „A versenyekre való felkészülés ugyan sok edzéssel, fáradsággal járt ebben a nehéz összetett sportágban, de én ezt nem éreztem adásnak, áldozatnak, mert fokozatosan nagyon megszerettem az öttusát. Mert ebben a sportágban olyan szellemiség van, ami magával ragadja a versenyzőt. Pedig nem volt könnyű, mert hatvan éve sokkal rosszabbak voltak a tárgyi feltételek, és sok időnk elment az utazásokra, mert az öttusa edzései nem egy helyen voltak. De a nehézségek ellenére, örömmel csináltam, s amikor a dobogón állva a Himnuszt hallgattam, az csodálatos érzés volt.”
Pécsi Gábor: „Hogy mit adtam az öttusának? Erre nem emlékszem… Mert ragyogó életem volt, például edzőként sohasem mondtam azt, hogy munkába megyek… Persze az edzősködés, majd a világversenyek szervezése is sok problémával járt, de mindig azt vallottam, hogy ha elestünk, akkor rögtön fel kell állni. Lovas hasonlattal élve, a szárat sohasem szabad elengedni, hanem arra kell törekedni, hogy az akadályt átugorjuk.”
Sok edzője közül ki volt a legnagyobb hatással a versenyzői, majd az edzői pályafutására?
Bakó Pál: „Nyugodtan állíthatom, hogy a világ legjobb edzői foglalkoztak velem, ezért is tudtam elérni a nemzetközi élmezőnyt. Egyet nem tudnék kiemelni, mert Nyulászi András, László István, Benedek Ferenc és Mizsér Jenő is sokat tett azért, hogy válogatott versenyző, világbajnok lettem. De sokat köszönhetek a lovaglásban Tóth Bélának, Ferdinandy Gézának, Szabácsy Istvánnak, a lövészetben Kisgyörgy Lajosnak, az úszásban Kiss Lászlónak, a vívásban Vass Lászlónak, Jávor Istvánnak, Kovács Endrének.
A futásban pedig Rózsavölgyi Istvánnak, aki futóként és edzőként is nagyon kemény volt. Egyszer azt mondta, hogy a Népstadion edzőpályáján, a hatszázas körön fussak százszor száz métert, öt másodperces pihenőkkel. Sikerült lealkudnom ötvenre, de így is nagyon elfáradtam. Sokat tanultam az edzőimtől, de azoktól az öttusázóktól is, akik jobbak voltak nálam.”
Kelemen Péter: „Versenyzőként nagy hatással volt rám Nyulászi András, aki nevelő edzőm volt, és 1976-ig dolgoztunk együtt. Vívásban Fülöp Mihályt emelném ki, aki művésze volt a sportágnak, sokat tanultam tőle. A lövészetben Mizsér Jenő példát mutatott a maximális hozzáállásból. Emlékszem egy szörnyű hideg télen napokon át ketten voltunk a lőtéren, én miatta, ő pedig miattam ment az edzésre.”
Pécsi Gábor: „Kiváló mestereim közül kettőt emelnék ki, Benedek Ferencet és Mizsér Jenőt. Feri Bácsi nem volt talán a legkiválóbb szakember, de élt-halt az öttusáért, talán még álmában is a sportágért dolgozott. Állandóan szervezett, megpróbált a szerény edzéskörülményeinken javítani. Fanatizmusa, az öttusa iránti szeretete átragadt a tanítványaira is. Ezt bizonyítja, hogy még nyolcvan évesen is együtt ünneplünk. Nemcsak kiváló szakember, hanem remek pedagógus is volt Mizsér Jenő, aki nem csak a fizikai, hanem a szellemi fejlődésünkkel is törődött. A tőle kapott Dürrenmatt könyv hatására kezdtem el szépirodalmat olvasni. Rendszeresen színházba is vitt minket, majd az előadás utáni edzésen megkérdezte, mi tetszett, s mi nem. Egyszer egy fárasztó edzés után elaludtam a Vígszínházban, másnap pedig lebuktam az edzésen. Mert nem tudtam válaszolni Jenőnek. Jelentős szerepe volt abban, hogy szövetségi kapitányként sokszor hallhattam a magyar himnuszt, az 1999-es budapesti felejthetetlen világbajnokságon háromszor, és Vörös Zsuzsa is aranyérmes lett.”
A képen balról: Kelemen Péter, Bakó Pál, Pécsi Gábor
Hogyan él nyolcvanévesen, és mit remél a jövőtől?
Bakó Pál: „Nagyon jól érzem magam, mert van két fiam, két unokám, szerető családom. Próbálom az egészségem érdekében karban tartani a testemet. Járok színházba, moziba már nem, mert nekem a mostani túl hangos. Sok barátom van, akikkel összejárunk. Az idő múlását nem lehet megállítani, de amíg lehet, szeretném élvezni az életet. És örülni a magyar öttusázók sikereinek.”
Kelemen Péter:„Nyolcvanévesen komolyabb egészségügyi problémám nincs, ami elromlott, azt kicserélték. Két csípőműtétem volt. Tizennyolc éve a párommal Békéscsabán lakom. Szeptember másodikán voltam nyolcvan éves, nagy felhajtást nem akartam. Csendben ünnepeltünk, a párommal elmentünk vacsorázni. Magamnak további nyugodt életet kívánok. Nagyobb családomnak, az öttusának pedig azt, hogy az elmúlt években feltűnt tehetséges fiatalok jussanak fel a csúcsra, a magyar sikersorozat folytatódjék.”
Pécsi Gábor: „Hála Istennek jól vagyok. Nemrég jöttem haza az uszodából, ahol naponta fél órát úszom. Most már több időt töltők a családommal. Tíz éves unokám Lujzának egyelőre a falmászás a kedvence, igaz az is már olimpiai sportág. Születésnapomat a Duna melletti Makádon ünnepeltük barátaimmal. Hogy mit remélek? Nyugodt, békés életet, amíg lehet! És kívánom, hogy ebben az öttusának nevezett új sportágban is folytatódjanak a magyar sikerek.”
Forrás: Salánki Miklós