Tursicsné Iván Krisztina: A tehetségek megtalálása a legfontosabb feladat
A magyar kosárlabdázásban a Csata utca neve és a mögötte lévő tartalom mindenképpen fogalomszámba megy. Ott ugyanis évtizedek óta komoly kosárlabda nevelő tevékenység folyik, ahol valóban értékén kezelik a legfiatalabbakat is, elvégre belőlük lesznek majd egyszer az érett, felnőttjátékosok. A klub vezetőjével, Tursicsné Iván Krisztinával két edzés között beszélgettünk. Természetesen a Csata utcai csarnok klubjában, ahonnan direkt rálátás van a kiválóan megvilágított kosárpályára.
Tursicsné Iván Krisztina (fotó: jochapress)
– Adódott az első kérdés: hogyan kezdődött a Csata utcai bázis története?
– Férjem, Tursics Sándor és én is Újpesten, a Szigeti utcai általánosban tanítottunk. Az iskola melletti házban lakott a Csata utcai iskola igazgatónője, aki közelről láthatta, milyen élet folyik ott, a szomszéd udvaron. Akkor, 1995-ben épült ez az itt látható csarnok, az igazgatónő pedig megkeresett miket és feltette a nagy kérdést: lenne-e kedvünk kosárlabda bázist létrehozni? Amikor megépült, én idejöttem, férjem akkor ment át a Tungsramból a Ferencvárosba. Én kettős szereposztás szerint dolgoztam: délelőtt testnevelő tanárként, délután utánpótlással foglalkozó edzőként. Miután a Fradi megszüntette a kosárlabda szakosztályát, a férjem – Tursics Sándor – is idejött. Azóta dolgozunk itt, a Csatában.
– Onnan kezdve abszolút egyenes út vezet egészen máig. Ám ehhez a nagyfokú elkötelezettséghez előzőleg bizonyára kosaras élményekre is szüksége lehetett?
– Általánosba a XV. kerületben jártam, akkor Lenin útnak hívták, a mai Szent Korona Általános Iskola. Szerencsém volt, ugyanis a Tungsramnak létezett ott egy kosaras bázisa, ahova negyedikes koromban én is bekapcsolódtam. Az első lépéseket Szilasi Veronika irányításával tettem meg, a következő évben kerültünk fel Tursics Sándorhoz. Tizenkét éves koromban már a Megyeri úti központba kerültem és egész játékos pályafutásom során Tungsramos maradtam.
– Mire vitte az aktív játékospályafutása során?
– Mivel nem voltam sem túl gyors, sem túl erős, sem túl magas, így eleve nehéz volt a helyzetem. Eljutottam odáig, hogy edzhettem és játszhattam a Tungsram igazi nagy játékosaival. Kiss Lenke, Boksay Zsuzsa, Szuchy Kati, Vertetics Györgyi, Váci Piroska – ők mindannyian kiváló játékosok voltak. Váci Piroska gyűjtötte maga köré a fiatalokat és sokat segített nekünk és foglalkozott velünk. Ami volt akkoriban, az ma nincs, pedig nagyon hiányzanak azok a példaképek, akik foglalkoznának is a fiatalokkal.
– Mit lehet itt tenni?
– Próbálunk valamit másként csinálni azért, hogy értéket közvetítsünk a gyerekeknek. Annak örülök, hogy korábbi „Csatások”, mint Lelik Réka és Horváth Betti, visszajárnak hozzánk. Az pedig nagyon jót tesz a gyerekeknek, hogy közelről látnak felnőtt válogatott játékosokat, akikkel beszélgethetnek, kérdezhetnek tőlük. Ha ilyesmi megtörténik, akkor mindjárt sokkal reálisabbnak, elérhetőbbnek tűnik az a tervük, hogy egyszer ők is eljuthatnak a címeres mezig!
– Mikor lett egyértelmű, hogy már az edzősködés tölti be az életét?
– Érettségi után elkerültem Szegedre, a főiskolára, s amikor ott végeztem és visszakerültem Budapestre, nem játékosként, hanem edzőként folytattam. Érdekes, tanító nagymamám megmondta, hogy én is pedagógus az leszek és így is történt, ezt adta az élet. A Szigeti utcában három évig, itt, a Csata utcában pedig hat évig testnevelő tanárként dolgoztam, utána lettem főállású nevelőedző. Eljött ugyanis az az idő, amikor már annyi korosztályos csapatunk működött, amelyekkel egyszerűen nem lehetett „összeházasítani” a tanári tevékenységet. Mára már odáig jutottunk, hogy éves szinten legalább 80-100 gyereket kell felkészítenünk. Itt gyakorlatilag soha nincs szabadnap, az ünnepek sem a naptár szerint kerülnek megünneplésre, hanem akkor, amikor éppen van egy rövid szünet. A nagymama mindig mondta is, hogy ez nem egy normális foglalkozás és ezzel a megállapítással nem is tudok vitatkozni.
– Vannak kedvencei a sok tanítvány között?
– Nálunk, akik belépnek a Csata utcába, azokkal a legjobb tudásunk szerint foglalkozunk. Éppen idén fejeztem be egy öt éves felkészülési szakaszt a 2010-es korosztállyal, akiket kenguru koruktól vittem serdülő kor végéig. A velük való foglalkozás nagyon jó időszak volt a pályafutásom során. Közülük sokan bekerültek a válogatott kiválasztó programba és négyen esélyesek bekerülni az idei U16-os, egy évvel idősebb válogatott keretbe is. Nagyon szerettem velük dolgozni. Az eddigi harminc év során sok korosztályt neveltünk és mindegyik valamiért nagyon fontos és jó volt, de mindegyik különbözött a másiktól. Sok korosztályos válogatott nevelkedett a Csatában és az évek során számosan eljutottak a felnőtt válogatottságig is.
– Kosárlabda szakemberekkel beszélgetve egyszerűen elkerülhetetlen a kérdés: mire jó ez a „külföldi mánia”, ami immár sok év óta egyre nagyobb teret kap a magyar kosárlabdázásban?
– Ami a játékosokat illeti, biztosan nem jó az a helyzet, amely mára kialakult, meg kellene találni az optimális arányokat. Ami pedig az edzőket illeti, az őket alkalmazó klubvezetőknek kellene megindokolniuk: miért választanak inkább külföldi szakembereket a hazaiak helyett? Miért jó a külföldi és miért nem a magyar? Miért nem karoljuk fel a tehetséges magyar edzőket? Én biztosan ragaszkodnék egy dologhoz: mielőtt bárki eljut egy élcsapat kispadjáig, minden korosztállyal kellene dolgoznia, csak azután ülhessen le a felnőttek padjára. Végig kellene járni a szamárlétrát. E közben mindenkiről kiderülne, melyik korosztállyal való foglalkozás illik neki a legjobban. Aki ezt végigcsinálja, az megtanulja, mit kell a 6 és 18 éves kor közötti időszakban megtanítani a gyerekeknek ahhoz, hogy a felnőttkorba lépve a helyállás reményében bevethetők lehessenek a felnőtt élvonalban. Magát a folyamatot kell megtanulni és azután tanítani.
– Mi a véleménye az egyéni képzésről, a benne rejlő lehetőségekről?
– Én renitens vagyok ebben a témában! Az egyéni képzés nagyon fontos dolog. Ám először is meg kellene határozni, mit is hívunk egyéni képzésnek és mit szeretnék vele elérni. Annak, hogy általában tartok egyéni képzést, semmi értelme nincsen. Céljelleggel igen.
– Azzal viszont egyáltalán nem érek egyet, hogy a szülők elviszik a gyerekeket mindenféle „hókusz-pókusz” edzésre, mert azt gondolják, hogy majd attól lesz valaki jó játékos. A korosztályos edzőknek a dolga és feladata, hogy a különböző korosztályokban a megfelelő technikát és taktikát megtanítsák a gyerekeknek. Majd akkor, ha eljut arra a szintre, hogy érdemes bizonyos technikai elemet egy bizonyos játékossal külön iskolázni, akkor kell vele személyesen, külön foglalkozni.
– Ez a kérdés a Csata utcában hogy működik?
– Itt mindenkinek megpróbáljuk megtanítani azt, amire az adott korosztályban szüksége van. És próbálunk csapatban gondolkodni és csapatjátékot tanítani. A kosárlabda ugyanis alapvetően egy csapatsportjáték, mindenkit erre oktatunk.
– Ha megkérdezhetem, mit tartana döntési helyzetben a legfontosabb változtatásnak a magyar kosárlabdázásban?
–A kiválasztást. Azt, hogy hogyan választjuk-választhatjuk ki a kosárlabdázásra alkalmas gyerekeket! Ennek legfőbb akadálya az a fajta elzárkózás az iskolák részéről, amelynek eredményeként sok iskolába be sem jutunk. Ott ugyanis úgy gondolják, hogy a gyerek az ő tulajdonuk. Nem akarjuk elrabolni a tanítványaikat, azt viszont szeretnénk megtudni, ki az az egy-két gyerek az adott tanintézményben, aki tehetséges, mert a szülő egyáltalán nem biztos, hogy magától rájön erre. Márpedig, ha nem tudunk tehetségeket találni, akkor nem tudunk csodát csinálni sem.
– Szóval ez a legnehezebb rész: találni ügyes gyerekeket, meggyőzni a szülőt, hogy érdemes áldozatokat hoznia a gyerekéért. Ha nincs érdemi felhozatal, ha az adott csoportban nincs legalább 3-4 talentum, akkor nincs értelme az egészet csinálni.
– Ebben a kereső-kutató tevékenységben mekkora a szerepük a testnevelőknek?
– Elvileg óriási lenne. Amikor itt, a Csatában elkezdtem tanítani – ennek már több, mint harminc esztendeje -, akkor még olyan kollégák működtek itt, akik ismerték a szakmát. Az 1956-os olimpián szerepelt atléta szakember, Jeszenszky Kriszta néni, vagy Kaiser Zsuzsa, akik tudták, kit, melyik sportágra kell irányítani. Ma már ilyesmivel nem foglalkoznak a testnevelők.
– Az élvonalba soha nem kívánkozott?
– Soha! Egyetlen pillanatban sem éreztem ezt a vágyat. Nekem a junior kornál befejeződik a kosárlabda oktatása. A felnőtt kosárlabda más kávéház.
– Ha Iván Krisztina néha nem kosárlabdázik, mire fordít időt szívesen?
– Rengeteget biciklizem, és amikor csak lehetőség van rá, sokat járunk színházba, koncertekre.
Szerző: Jocha Károly