Tóth Sándor mesteredző, a békéscsabai Halhatatlan Sportcsillagok között

Tóth Sándor az atlétika miatt keveset lehetett együtt a gyermekeivel

– Az egész pályafutásom végig futott rajtam 1977-től. Az ünnepségen mellettem ült a lányom és eszembe jutott, hogy elnézést kellett volna tőle és a másik lányomtól, hogy nem én tanítottam meg őket írni és olvasni, keveset játszhattam velük azért, mert mindig csak az atlétikával foglalkoztam. A város vezetésének meg nagyon köszönöm, hogy így elismertek!

– Tanítványai több mint 400 aranyérmet szereztek országos bajnokságokon, a dobogósok száma pedig eléri az 1500-at. 

– Amikor egy nagy tehetséggel kezdek el foglalkozni, az a célom, hogy valóban el is érjék azt, amire képesek. Azt is tudom, hogy milyen göröngyös út vezet el odáig, de azon vagyok, hogy a versenyzők hozzák ki magukból azt, amire képesek. A tavalyelőtti budapesti világbajnokságon – ahol három békéscsabai is versenyzett, közülük a gyalogló Oláh Barbara a tanítványomként – eszembe jutott, hogy én már az első vébén, 1983-ban, Helsinkiben is ott voltam.

– Egy edzőnek minden tanítvány kedves, de mégis az elmúlt fél évszázadból ki tudna valakit emelni?

– Nagyon nehéz, mert nem akarok senkit sem megkülönböztetni. Akik eljutottak valamilyen világversenyre, azok mindent megtettek ezért és csak hálával tartozom nekik ezért. Ezen az úton szelektálódnak a sportolók, mert van aki bírja és akar tenni ezért, van, aki nem. Ha valaki felnőtt szinten nem is, de mondjuk az ifjúságiaknál jutott el világbajnokságra, azt is nagy elismerés illeti.

– A válogatottság, a legmagasabb szint elérése az elsődleges cél az utánpótlás-nevelésben?

– Nem feltétlenül, hiszen az is fontos, hogy felnőve később más területeken a hétköznapi életben is megtalálják a helyüket. Mindig arra biztatom őket, hogy dolgozzanak, mert az a civil életben is kamatozni fog, annál küzdőképesebbek lesznek és sok mindent el fognak tudni érni. Éppen most találkoztam a volt válogatott középtávfutónkkal, Novák Natival, aki Amerikában elvégezte az egyetemet, amit a szorgalma mellett a sportnak is köszönhet. Büszke vagyok rá is!

– Visszatekintve talán furcsa, hogy 1974-ben labdarúgó csapatnál kezdte az edzői munkát.

– Talán azért, mert nem nagyon volt más lehetőség Csárdaszálláson, ahol felnőttem, mint a foci. Aztán elindultam az akkoriban népszerű spartakiádokon és mindig jött az edző, Radnai Józsi bácsi érdeklődve, hogy mikor megyek hozzá futni? Mentem, s valahol így találkoztam az atlétikával. Az indíttatás otthonról is történt, hiszen édesanyám is szerette a sportot. Nagyon beteg volt már, amikor Vozár Attilával a Bécs–Budapest szupermaratonira kellett mennem. A hazaérkezésem után az egyik utolsó mondata ez volt: „Nyert a Vozi?”.

– Idén nagy változások történtek a klubjával való kapcsolatában, hiszen már nem ön az ügyvezető. Hogyan élte meg ezt a változást?

– Nagyon nehezen, mert a választás nem volt sportszerű a két volt tanítványom részéről már az úgynevezett kampányidőszakban sem. Magamért nem kampányoltam, mert úgy gondoltam, hogy részemről elég érv az újraválasztásommal kapcsolatban az, amit eddig a klubért tettem. A közgyűlésen pedig a másik jelölt, Urbanik Sándor lemondott a jelöltségről Szabóné Csendes Ildikó javára. Szerintem rossz irányba fog menni a klub. Amikor megkaptam az elismerést a várostól, az ügyvezető alelnöktől indoklás nélkül megkaptam a felmondó levelet is, vagyis most nem vagyok a klub edzője sem. A munkámat azért elvégzem, mert a tizennégy fős versenyzői csoportom – élén Karsai Gáborral – ezt elvárja. Addig ott lehetek az edzőteremben is, amíg fizetem a tagdíjat és a klubnak tagja vagyok. A Magyar Atlétikai Szövetség kötött velem egy nevelőedzői szerződést – elismerve a munkámat –, így lesz a megélhetésemre is valamennyi pénz.

– A felszabaduló idejét hogyan tölti ki? Nehezen tudom elképzelni, hogy csak úgy rendezgeti a régi képeket és nosztalgiázik.

– Szakmai dolgokkal foglalkozom és előtérbe kerültek az unokák is. Nem unatkozom. A 25 éves most költözött vissza Békéscsabára és a vállalkozása beindításában segítem. A fiatalabb az Evangélikus gimnáziumba jár és a Varga Adrienn Szabad Torna egyesületében sportol, tagja volt a világbajnok csapatnak is, emellett Gyulán egy kis csoportot is vezet a klubon belül.

– A békéscsabai klub eddig hét versenyzőt juttatott el olimpiára, ebből ötöt ön készített fel. Az 1996-os atlantaira edzőként is eljutott.

– Négy évvel korábban Barcelonában mint magánember jártam, Sydney-be pedig édesanyám műtétje miatt nem mentem. Atlantában a gyaloglókat – Békéscsabáról Rosza Marit és Urbanik Sanyit kísértem el – és a középtávfutókat bízták. A falun belül volt négy pálya és mivel minden versenyző edzésén ott akartam lenni, futkároztam egyik helyről a másikra. Nagy elégtétel volt, hogy amikor a repülőtérre indult a buszunk, felszállt az egyik középtávfutó, és hozott nekem egy ajándékot, ami nagyon jól esett. Az olimpiai bajnok kalapácsvető Kiss Balázzsal pont a versenye előtt kerültem egy szobába, de a győzelmét már nem tudtuk megünnepelni, mert kint már nem találkoztam vele.

– Azt tudjuk, hogy mit adott az atlétikának, de mit kapott ön az atlétikától?
– Amit elvett, az a sok lemondás a családról. Nagyon sok sikert, amit együtt éltünk át a versenyzőkkel. Jó volt ebben a klubban idáig dolgozni, a közös nagy rendezvényeinken, az 1977-ben általam kitalált indított gyalogló gálán, a huszonkét versenyt megélt Bécs-Budapest szupermaratonin, vagy a több mint három és fél évtizedes szilveszteri futógálán is mindig fantasztikus volt a hangulat. A klubnak ezek a versenyek nagy anyagi bázist is jelentettek. Ekkor élte az aranykorát a klub, de ehhez meg kellett teremteni a feltételeket, de ezeket mind megcsináltuk Czeglédi Katalin marketingvezetővel együtt. Ez a klub már soha nem lesz olyan már, mint volt.