Találkozásaim Keleti Ágnessel – Jocha Károly írása
Koromból következően már 1952-ben is „vonalban” voltam, ami a helsinki olimpia történéseit illeti. Az újkori olimpiák legsikeresebb magyar részvételéről csak rádióközvetítés révén értesülhetett az akkor többmilliós magyar szurkolótábor.
Bíró Róbert és Keleti Ágnes Herzliyában (fotó: jochapress)
A tizenhat magyar aranyéremből egyet Keleti Ágnes szerzett, aki élete csúcsformájára 1956-ban, 35 éves korára futott fel. Ott négy arannyal növelte a magyar olimpiai mozgalom aranygyűjteményét. Keleti sokakkal egyetemben nem tért vissza Magyarországra: Ausztráliából egy rövid németországi kanyart beiktatva 1957 nyarán már Izraelben volt, ahol a női tornában évtizedeken át végzett munkájával szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Jómagam fenntartás nélkül mindig is elismertem keleti Ágnes sportemberi nagyságát. Azt tartottam, amíg az öt, megszerzett aranyérmet Magyarországnak hozza, addig nálam a legnagyobbak között van. Ráadásul a kíváncsiság is dolgozott bennem, mint újságíróban. Egészen addig erősödött ez az érdeklődés, amíg egyszer – 1993-ban – szinte véletlenül sikerült eljutnom Izraelbe, ahol az év júniusában a házigazdák Magyarország és Horvátország férfi junior kézilabda válogatottjaival egy hármas csoportot alkotva megmérkőztek az Egyiptomban, az év szeptemberében esedékes, egyetlen világbajnoki részvételi helyért, ahova végül a magyaroknak sikerült kijutniuk..
A régi – Ben Gurion – repülőtéren azonnal megkaptuk az ilyenkor szokásos kíséretet. Miután a három személlyel gyors barátságot kötöttünk, így hamar feltettem nekik a kérést: szeretnék Keleti Ágnessel egy interjút készíteni. Dicséretükre legyen mondva, másnap már repültünk is egy fehér Mitsubishi Lancerrel Tel-Aviv elővárosa, Herzliya felé. Lakásában Ágnes fogadott, majd előkerült a férje, Bíró Róbert úr is, aki naponta többször is teniszezett. Ezért a két és fél órásra nyűlt beszélgetésen is csak részben volt jelen.
Ami a legfontosabb, legmaradandóbb emlék erről a találkozásról, az Ágnestől így hangzott el: „Maga az első magyar újságíró, aki vette a fáradságot és felkeresett engem!” Erre a tényre – keresztény ember létemre – mindmáig büszke vagyok!
Ahogy teltek az évek, Ágnes mind gyakrabban repült haza. Így hamarosan meglátogathattam az első, budapesti lakásában is, amely a Paulay Ede utcában volt. Egymást érték a születésnapi ünnepségek, elsősorban persze a kiemelt alkalmak. Határozottan emlékszem, a 95. volt az első, kerek évfordulós esemény, amelyet már mint állandó budapesti lakos, Takács Tibor belvárosi, Bécsi utcai termében ünnepelt az állami sportvezetés, az olimpiai versenyzőtársak és a sajtó képviselőinek jelenlétében.
Időrendben előbb esett meg a Melbourne-i játékok 50. évfordulójának 2006-os nemzetközi találkozója, amelyre Ágnes még Izraelből érkezett. Az ott készült fotóm – amelyen az 1956-ban győztes kéziszer válogatott öt tagja is ott van, mindössze Kertész Alice nem utazott el Ausztráliába. Ez a képem szintén bekerült a 100. születésnapjára megjelent „Mert szeretek élni…” címet kapott életrajzi könyvébe.
A századik születésnapot még ugyancsak jó állapotban megért Keleti Ágnes a későbbi években egyre több egészségügyi problémával küzdött, de életöröme, humora soha nem hagyta el. Ami pedig e sorok elkövetőjét illeti, életem egyik maradandó élménye marad az a bizonyos herzliyai látogatás, ahol elhangzott: jómagam voltam az a magyar tollforgató, aki először vette a fáradságot és meglátogatta a 104. évében meghalt, Magyarországnak tíz olimpiai érmet szerzett Keleti Ágnest.