Ma lenne 90 éves Dömötör Zoltán
Ma lenne 90 éves Dömötör Zoltán, a magyar úszósport majd a vízilabdázás egyaránt ikonikus alakja, aki mindkét vizes sportban a legnépszerűbb egyéniségek közé számított. Már 1952-ben, tizenhét éves korában kikerülhetett volna a helsinki olimpiára, de akkor még lemaradt az ötkarikás bemutatkozásról. A 4×200 méteres gyorsúszó váltó negyedik helyéért Kettesi Gusztáv meglepetésre sokkal jobb időt úszott, mint korábban bármikor, így ő lett az utazó.
(Fotó: jochapress / archív)
A mindkét sportágban igen népszerű és eredményes bajnokot a Tnngsram uszodájában fedezte fel dr. Técsői Henrik, az újpestiek népszerű doki bácsija, aki Gróf Ödönhöz irányította a szőke kisfiút, aki a nyarakat reggeltől estig vízközelben töltötte, az ebédet úgy hozták utána otthonról. 1950-ben egy gyermekversenyen úszott először figyelmet érdemlő időt. Helsinkiről ugyan lemaradt, de egy hivatalos versenyen megelőzte 100 gyorson a 17 éves korára már a pólósokkal olimpikon Kárpáti Gyurikát.
Az elmaradt olimpiai részvételt egyre jobb eredményekkel feledtette. 1953-ban a VIT versenyei során 100 gyorson bronzérmes lett, majd 1954-ben a torinói Eb-n tagja volt az aranyérmes, 4×200 méteres gyorsváltónak.
Dömötör – miután az 1956-os olimpiáról is „itthon felejtették” – jó tempóban váltott sportágat.
A nagy disszidálási hullám révén ugyanissok versenyzőt veszített a sportág, így Dömötör – kihasználva átlag feletti úszástudását és testi erejét – szinte pillanatok alatt beépült klubja, az Újpesti Dózsa csapatába, majd a válogatottba is. Gyors asszimilációját az is segítette, hogy 1951/52-ben már játszogatott a vízilabdázók között, így nem nulláról kellett indulnia.
Dömötör Zoltán (fotó: FARKAS JÓZSEF)
– 1957 nyarán Vízvári, Boros, Kanizsa, Mayer és Markovits mellett csupa fiatallal mentünk ki Barcelonába, ahol a franciák ellen debütáltam: két gól mellett tizenháromszor találtam el a kapufát – mesélte annak idején.
1958-ban Lemhényi „Butykó” lett a kapitány, akitől Dömötör sokat tanult, technikai és taktikai téren egyaránt. A budapesti, győztes Eb-döntőben a szovjetek elleni 5:3-as meccsen például egymaga három gólt szerzett.
– Róma, 1960 a nagy csalódás éve volt, ott csúnyán eltoltuk a dolgokat – összegezett Dömötör. – Egy olimpiai- és két Európa-bajnoki címmel, évekig tartó veretlenségi sorozattal a hátunk mögött csak harmadikok lettünk. Hogy ez mekkora kisiklás volt, bizonyítja: Lipcsében, 1962-ben újabb Eb-győzelem, majd Tokióban (1964) olimpiai bajnoki cím következett, miközben harmadszor, és ezzel végleg elnyertük a Trofeo Itáliát.
1964-ben, Tokióban vastag betűkkel írta be nevét a sportág történelemkönyvébe. A szovjetek elleni, mindent eldöntő meccs során félidőben még 2:2 volt az állás, majd 4:2 után jött az a bizonyos gól, ami ejtésből született, és amelynek „megszületését” Szepesi György kivételes hangerővel kürtölte világgá. Dömötör extra sportszerűségét ott is bizonyította, ugyanis gólja bárhol szóbakerült, mindig igyekezett kihangsúlyozni, hogy az a bizonyos gól mit sem ért volna, ha a szovjetek utolsó ellentámadásánál Ambrus Miklós nem véd egy óriási nagyot.
Azután ez a lendület is alábbhagyott; az 1966-os, utrechti Eb-n fiatal csapattal csak az 5. helyet sikerült megszerezni, s 1968-ban, Mexikóvárosban is meg kellett elégednünk a bronzéremmel – ő pedig lemondta a válogatottságot.
Dömötör 1969-ben, utolsó klubmeccsén a Honvéd elleni, vesztes kupadöntőn szerepelt az U. Dózsában, majd az ifjúsági csapatnál lett edző. Közgazdászként pályázott 1971-ben Algériába, de végül úszóedző lett Algéria egyik nagyvárosában, a közel egymilliós Oránban. Közben újsághirdetés útján toborzott 14-18 éves pólós tanítványokat; 1973-ban már az algériai vízilabda-válogatott kapitányává nevezték ki. Legnagyobb sikereként 1975-ben, Marokkóban megnyerték a Földközi-tengeri Játékokat, miközben a kispadon ülve székekkel dobálták, a medencében pedig hatalmas bunyó zajlott az egész meccs folyamán.
– Elsődleges haszna az volt ennek az útnak, hogy megtanultam franciául. Hazajövetelemet követően, 1977-től átvettem a Tungsram OB I-es újonccsapatát, s a korábban hol kieső, hol feljutó együttessel 1980-ban a hatodik helyig kapaszkodtunk. Ekkor kerültem a KSI-hez vezetőedzőnek, bár előzőleg szó volt a Ferencvárosról is. Végül a szövetségben szakfelügyelőt csináltak belőlem, egyidejűleg vezettem a KSI-t is. Ha belegondolok, nem bántam meg, hogy így alakult a sorsom, hiszen nagyon szerettem a gyerekeket, akik közül sokan eljutottak a felnőtt válogatottságig. Bár nem minden edzést vezettem, az alapkoncepciót végig én adtam meg. A legfontosabbnak a minél alaposabb úszástudást, illetve a technikai elemek rendkívül precíz elsajátítását tartottam. Ennek érdekében – a teniszezőkhöz és a vívókhoz hasonlóan – kisebb sporteszközt használtunk. Hogy jó úton jártunk, annak legfényesebb bizonyítéka, hogy a Sydneyben aranyérmes magyar vízilabda válogatottban hét olyan játékos volt – Benedek Tibor, Varga Zsolt, Steinmetz Barnabás, Märtz Tamás, Kásás Tamás, Vári Attila, Székely Bulcsú -, akik a KSI-ben nevelkedtek, ott lettek élvonalbeli pólósok.
Tokió pólós hősei: Ambrus Miklós és Dömötör Zoltán (fotó: jochapress)
Az egykori KSI-vezetőedző fontosnak tartotta megnevezni a KSI-ben töltött „erős” két évtized alatti legfontosabb munkatársait: Lakics Istvánnét, Kőnigh Györgyöt, Pék Gyulát, Kácsor Lászlót és Lőrincz Lajost.
– A nyolcvanas években sokkal jobb körülmények között dolgozhattunk. 1990 után alapítványt hoztunk létre, s ettől kezdve mindinkább a pénzszerzéssel, kunyerálással kellett foglalkoznunk, az edzések vezetésére már végképp nem maradt időm. Egyre nőtt az adminisztráció, miközben szép lassan elnök, szakvezető, személyzetis, anyagbeszerző, raktáros, intéző, pénztáros és még ki tudja, mi minden voltam egy személyben!? Hiába végeztünk kiváló nevelőmunkát, részünkre mégis sokszorosan nehezebb volt pénzt szerezni. Bár 2001-ben már hatvanhat éves voltam, de a körülmények is jócskán szerepet játszottak abban, hogy nyugdíjba vonultam.
A balkezes bombázó természetesen nem tűnt el a sportéletből. A KSI kuratóriumi tagja, a Mesteredzői Kollégium tagja, az Olimpiai Bajnokok Klubjának 2012. tavaszáig elnöke volt. Természetesen a korábbi – elsősorban a tokiói történésekre – nagyon szívesen emlékezik vissza.
Tanítványaival, balról: Székely Bulcsú, Dömötör Zoltán, Vári Attila, Märtz Tamás (fotó: jochapress)
– Csak a győzelemre gondoltam annál a bizonyos gólnál, meg arra is, hogy ez milyen nagy örömet szerezhet majd az egész országnak! Amikor sikerült, nagyon boldog voltam, de még hátra volt 30 másodperc, ameddig a szovjetek támadhattak. Csak Ambrus Miki óriási védését követően teljesült be a nagy álom, az olimpiai aranyérem.
Dömötör Zoltán felesége, Elli szintén úszott, mindmáig él, őt két lánya gondoskodása veszi körül. A dunakeszi uszodát már elnevezték róla, szeptember 10-én pedig az uszoda belső falán egy emléktáblát is felavatnak, amely szintén Dömötör Zoltánra emlékezteti majd a sportbarátokat.
(jochapress / Jocha Károly)