A 86 éves Molnár Sándor továbbra is naponta tart edzéseket

Kivételes az a tempó, amit a 87. évében járó testnevelő tanár, atlétaedző mindámáig diktál önmagának. Naponta tart edzést tanítványainak a Testnevelési Egyetem új atlétikai pályáján. Két edzés között beszélgettünk életéről, mindennapjairól.

– Az atlétikával a csepeli Szent István általános iskola 5.-6. osztályában barátkoztam meg életre szólóan – kezdte a múltidézést. – Elsősorban a vágtaszámokban voltam erős, magasugrásban csak 162 centiig jutottam. A Jedlik Ányos Gimnáziumban kiváló testnevelőm,
Patay Zsigmond egyengette az utamat. Kiderült, nagyot hajítok kézigránáttal, elküldött hát a Csepel SC-be, Bácsalmási Miska bácsihoz. Onnan előbb a vágtázókhoz, majd a középtávfutókhoz
kerültem. Balczó Bandival több, korosztályos bajnokcsapatban is együtt futhattam. Tizenhat évesen százon 11,2 másodperc, négyszázon pedig 51,2 másodperc volt a legjobb eredményem.

– Az érettségi után először a fogorvosi karra felvételizett.

– Egy ponttal lemaradtam, de nem is bántam, mert oda csak szülői tanácsra jelentkeztem. A TF-re viszont módszeresen készültem, fel is vettek. Kedvenc tanáraim (Bácsalmási Péter, Koltai Jenő, Zarándi László) irányításával sokat edzettem, de nem vittem sokra. Amikor végeztem a TF-en, Veszprémben kaptam állást. Két év után Dunaharaszti következett, ahol én voltam az első testnevelő az iskolában. Két tanteremből alakítottunk ki egy kis tornatermet.

– A dunaharaszti évek során került kapcsolatba a KSI-vel.

– Iharos Sanyi is ott volt edző, ő szólt, hogy kihelyezett csoportokat szerveznek, minket is bevontak. A később többszörös magyar bajnok magasugrónőt, Sámuel Editet Harasztiban fedeztem fel. Közben a KSI-ben edzősködtem, 1968-ban Páder János hívott az OTSH-ba, a
módszertani osztályra. Rendszeresen felügyeltük az edzőtáborokban folyó munkát, módszertani kiadványokat készítettünk. A TFKI-ba érkező, külföldi szakfolyóiratokból közreadtuk a legérdekesebb tanulmányokat. A TF-re 1973-ban tudtam bekerülni, egyidejűleg
érkezett Kulcsár Gergely és Oros Ferenc is. Ekkor indult be a nappali edzőképzés, ahova leginkább élsportolók jelentkeztek. Onnan került ki többek között Sós Csaba és Széles Sándor is. Olyan kiválóságok vizsgáztattak, mint Koltai Jenő, Harmati Sándor, Zarándi László, Szécsényi József és Kovács Etele.

– Párhuzamosan tudományos igényességgel foglalkozott többtémával is.

– Az állóképesség fejlesztésének témakörében írtam vagy 120 cikketés 5-6 könyvben társszerző voltam. Apor Péterrel mi vezettük be az izombiopsziát, e téma kapcsán tagja lettem a Magyar Élettani Társaságnak. Kiemelten foglalkoztam a gyaloglással; az olimpiát is megjárták versenyzőim. Sztankovics Imre például Montrealban 16. lett. Én töröltem a gyaloglók edzéseiből a futást, a bemelegítésüket is jócskán felfrissítettem.

– Mit tartott kiemelten fontosnak az edzőképzés során?

– A sikerekhez kell egy kis szerencse is, és rengeteg, ráfordított munka. Már akkor végeztük és hasznosítottuk a tejsavas megfigyeléseket. Jót tettek a kollegiális konzultációk, a szerzett ismeretek kölcsönösen nyílt kitárgyalása. A véleménycserék kapcsán mindenki szerezhetett újabb ötleteket. a saját munkájához. Tény, hogy akik ide jártak a TF-re edzőképzésre, azok jó szakemberek lettek.

– 1981 és 2013 között Ön volt a TFSE sportköri elnöke.

– Mellette tanítottam és edzősködtem is. Jó közösségekért szívesen dolgozik az ember sokat. A doktorálásra is volt időm és erőm. A közép- és hosszútávfutás élettani hatásairól értekeztem. Igyekeztem tanulni a kollégáimtól, volt kitől mit átvenni, elsajátítani. A teljesség igénye nélkül emelném ki Szécsényi Józsefet, aki elég sok mínusszal indult, de bámulatos szorgalmával meg sem állt a kandidátusi fokozatig. A legjobb barátom pedig az a Kulcsár Gergely volt, aki mindenkin segíteni akart. Bármire képes volt a barátaiért!

– A TF új atlétikai pályája sokat lendített a szakosztály életén?

– Rengeteget. Amióta birtokba vettük, csak úgy zúdulnak a jelentkezők a környékről, a kerület iskoláiból. Életem talán legszebb alkotói korszakát élem, annyira jók az edzésfeltételeink. Jelenleg 25-30 olyan tanítványom van, akikkel érdemes minőségi munkát végeztetni.

– Önnek mit kell tennie ahhoz, hogy élete talán legszebb
időszakát élhesse?

– Mindent elkövetek azért, hogy a tanítványaim jól érezzék magukat. Nem csak kiosztom a feladatokat, hanem szívesen el is beszélgetek velük bármiről. Az edzésekre én érkezem elsőnek és én távozom utolsóként.

– A magyar atlétika helyzetét hogyan látja?

– Vannak örvendetes jelek, elsősorban a sprintszámokban. A közép- és hosszútávfutásban viszont sehol sem vagyunk. Jó lenne, ha az abszolút „üres” számainkban is feltűnnének nemzetközi szinten is komoly ígéretek. A dobószámokra ugyanez érvényes, pedig valamikor évtizedeken át a legszűkebb élmezőnyben szerepeltek a legjobb magyar dobóatléták. Komolyabb áttörést a fiatal edzők révén várok, mert a legjobb idősebbek már kicsit fáradtnak tűnnek. Sokat
nyomhatna a latba, ha az egyetemek jobban támogatnák a minőségi sportot.

– A végére egy kellemes kérdés: milyen elismerésekben részesült az elmúlt hatvan év munkájához köthetően?

– Csak a számomra különösen kedveseket említeném. A legelsőt még az OTSH-ban vehettem át, „A Sport Érdemes Dolgozója” felirattal. Később a TF-en megtiszteltek a Kerezsi Endre díjjal, megkaptam a SOSZ aranygyűrűjét és nekem ítélték a Magyar Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség (MEFS) Életműdíját is.

/Jocha Károly/