Vajda Vilmos nem pályázott a saját állására

Vajda Vilmos nem pályázott a saját állására

Vajda Vilmos nem pályázott a saját állására

 

Vajda Vilmos minden kétséget kizáróan sikeres kapitánya volt a magyar kajak-kenu válogatottnak. Ha valaki, ő tényleg megmászta azokat a bizonyos létrafokokat, amíg feljutott a csúcsot jelentő kapitányságig. A Magyar Edző című szakfolyóirat megbízásából kerestem fel belbudai otthonában, ahova megérkezvén, futólépésben jött a kaput kinyitni. Pillanatok alatt „elmerültünk” a témában.

– 1934-ben születtem, a sportágbeli első lépéseimet 1949-ben tettem meg. Valószínűleg nem is voltam különös képességekkel megáldva, meg azután mindig extrák haladtak előttem. Az olimpiákon első kenus érmet megszerző Novák Gábor már 1951-ben mutogatta oroszlánkörmeit. Helsinkiben ezüstérmet vehetett át a C-1 10 ezer méteres szám eredményhirdetésekor. Ő még sokáig a legelsők között maradt, de melléje 1953-ban felzárkózott egy Hernek István nevű legény, aki azután három évvel később, Melbourne-ben második lett a kenu egyesek 1000 méteres versenyszámában. Utólag még büszkébb vagyok arra, hogy a későbbi olimpiai ezüstérmest egy alkalommal sikerült legyőznöm. Mindezt csak azért mondom el, hogy én ugyan szorgalmasan edzegettem, de ezekkel az abszolút nagyságokkal nem tudtam felvenni a versenyt.

– Ki volt a mestere Vili bácsinak?

– Semmiképpen sem hagytam volna ki a beszélgetésből Szabó Ferencet – akit a szakmában mindenki csak Tömpének becézett –  aki egy valóban kemény ember volt. Feri bácsi minden edzésen mindenkitől a saját képességei fölötti teljesítményt várt el. Más kérdés, hogy ez a rendkívül korrekt és következetes ember mindenkivel szívesen foglalkozott. Azokat sem küldte el, akikből soha nem lehetett még egy középszerű versenyzőt sem formálni.

– Ön végül is 1963-ig készült Szabó Feri bácsi kezei alatt.

– Így igaz, de már 1961-ben elérkezettnek láttam az időt a váltásra. Kezdő gyerekeket kértem és kaptam Feri bácsitól azzal az elhatározással, hogy ezt a tevékenységet is nagyon komolyan veszem – természetesen akkori szóhasználattal élve, társadalmi munkában végeztem a dolgomat. Egészen 1965-ig tartott ez a fejezet, amikor azután Feri bácsi az Újpesti Dózsához szerződött, engem pedig megbíztak: legyek az Építők SC főállású edzője.

– Ez a helyzet alapvetően más volt, mint a társadalmi munkában végzett tanítgatás.

– Koléder Vilmos kollégámmal vittük a szakosztályt, ahol legalább 30-40 kenussal foglalkoztunk. Közben nagy utánpótlás nevelő programot is beindítottunk – szóval volt elég tennivalónk. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, mert szinte özönlöttek a gyerekek, bőven volt kikből válogatni. Bár a többiekhez képest szegény egyesület voltunk, mégis számos kiválóság nálunk kezdte pályafutását. Nagy ígéret volt például a kenu egyesben tízezren világbajnok Szegedi Károly, aki azután súlyos betegségben, fiatalon meghalt. A később maratoni specialistaként sokszoros világelső, Pétervári Pál is nálam kezdett, vagy az ifik között szárnyaló, ám később eltűnt Csóka József is említést érdemel. Ebbe a kategóriába tartozott Hingl László és Koléder Vilmos is, de a legkedvesebb tanítványom a Vaskuti Pisti volt!

– . Hogyan lett végül Vajda Vilmosból szakfelügyelő?

– Mint az Építők főállású edzője, kerülhettem a képbe 1972-ben, amikor a szövetség addigi embere, Kalmár János elkerült onnan. Ekkor kaptam én a megbízatást, amit egészen az 1988-as, szöuli olimpiáig be is töltöttem.

– Mi mindent kellett elvégeznie akkoriban egy szakfelügyelőnek?

– Kiszálltam a versenyzőket nap, mint nap követő motorcsónakból és szövetségi alkalmazott lettem. Hosszú távú terveket készítettem, miközben a sportág történéseit az egész országban figyelemmel kellett kísérnem. Ha valahol új szakosztályt hívtak életre – vagy éppen egyik-másik helyen megroggyant a sportág helyzete – akkor nekem ott mindig volt intéznivalóm. Igazgatókkal, felelős személyekkel tárgyalni, olykor alkudozni vagy éppen támogatást kérni. A legfontosabb dolgom az utánpótláskorúak folyamatos nyomon követése volt. A jelszó pedig így szólt: a szakfelügyelő legyen a sportág főmérnöke, aki az igazgatónak számító szövetségi kapitánnyal mellérendeltségi viszonyban dolgozik.

– Így ment ez egészen 1988-ig, amikor a szöuli olimpiát követően Parti Jánost burkoltan lemondatták.

– Én kerültem a helyére, de azzal a lényeges különbséggel, hogy nem ejtőernyősként érkeztem a többiek nyakára. Engem elsőként a magyar kajak-kenusportban, huszonegy edző összesített véleménye alapján választottak meg, számomra emlékezetes napon, 1989. január 17-én. Kemény munkát és világbajnoki sikereket követően az 1992-es, barcelonai olimpián úgy nyertünk egy aranyat a női kajak négyes jóvoltából, hogy akár öt számban is születhetett volna magyar győzelem. A női négyes – amely azóta is állandó témát jelent – azután három, egymást követő olimpián nem tudta megismételni a barcelonai győzelmet. Számomra az a legfőbb tanulság, hogy a négyesek sikeres felkészítéséhez legalább hat, hasonló képességű versenyzőre van szükség.

– 1992-ben történt még egy érdekes eset, amely emlékezetes maradt Vajda Vilmos számára.

– A jó olimpiai szereplést követően szinte törvényszerűen következett a parlamenti ünnepség, a kitüntetések sora. Érdekes módon engem egyetlenként azonban nem szólítottak, ami kicsit meglepett. Azután később elnézést kértek, amiért kimaradtam és a legközelebbi alkalommal megkaptam a „Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt” kitüntetést. Négy évvel később pedig a „Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje” elismerésben részesültem.

– Tennivalóit két cikluson keresztül, egészen az atlantai olimpia befejezéséig gyakorolhatta.

– Atlantában ugyan egyáltalán nem szerepelt rosszul a kajak-kenus különítmény (egy-egy arany-, illetve ezüstérem, továbbá három bronz volt a mérleg), ezek után mégis meghirdették a munkakörömet, s azt akarták, hogy én is pályázzak. Ma sem bánom, hogy erre az ugyancsak furcsa szerepre már nem vállalkoztam, s inkább végleg visszavonultam.

– Fentebb említette, hogy a legkedvesebb tanítványa Vaskuti István volt, aki 1980-ban, Moszkvában, Foltán Lászlóval párban ötkarikás bajnok lett.

– Pisti pályafutása csúcsát kétségkívül ez az esemény jelentette, de őt már tizenegy éves kora óta irányítgattam, s a mai napig is jó kapcsolatban vagyunk. Versenyzőként is igen szép pályát futott be, ráadásul a visszavonulása után a Nemzetközi Kajak Kenu Szövetségben (ICF) is több cikluson keresztül felelős pozíciót tölthetett be. Mindmáig aktív tagja a hazai szövetségnek, ahol több fronton is számítanak rá.

– Azóta tehát nyugdíjasként éli az életét.

– Egyetlen percig sem bántam meg, hogy visszavonultam, hiszen a családommal szemben óriási restanciáim voltak, amelyekből azóta valamit sikerült törlesztenem. Egyébként idő közben a könyvtáros feleségem is nyugdíjba jött, s van egy későn született, így fiatal lányunk. Ő annak idején a Boldogtalan kalap című filmben Koltai Róbert kislányaként gyermek főszerepet is játszhatott, ami nagy élmény volt a család minden egyes tagja számára.

– Nyolcvannegyedik évében jár. hogy néz ki egy átlagos napja?

– Mindig elfoglalom magamat, eddig még nem értem rá unatkozni. Ha konkrét programot említhetek, Cseh Lajos barátommal és a feleségeinkkel minden hónapban legalább egyszer felkerekedünk és meg sem állunk a budaörsi uszodáig, amely egészen kiváló vízfelülettel és egyebekkel rendelkezik. S ami nem közömbös: nyugdíjasoknak mindössze 500 forint a belépő. Miután kedvünkre kiúszkáltuk magunkat, a közelben megebédelünk, és hosszan elbeszélgetünk. A korábbi, több évtizedes munkakapcsolat, a közös élmények mindig kínálnak aktualizálható beszédtémát.

/Jocha Károly/

By |2017-11-08T08:20:39+00:00november 8th, 2017|Archívum, Hírek|0 Comments