Kulcsár Gergely: villámgyorsan házasodnom kellett!

Versenyzőként négy olimpián képviselhette Magyarországot az életének 85. évében járó Kulcsár Gergely, aki további két alkalommal edzőként lehetett ott az ötkarikás játékokon, kétszer pedig nézőként figyelhette közelről az utódok csatározásait az érmekért és a helyezésekért.

oggal húzhatta ki magát, hiszen a római (1960) premier alkalmából mindjárt egy bronzéremmel térhetett haza, majd Tokióban (1964) ezüst-, Mexikóvárosban pedig ismét bronzéremmel gazdagíthatta ritka gyűjteményét. Ráadásul három alkalommal is ő vihette a magyar zászlót a megnyitó ünnepségeken. Beszélgetésünket a szülőföld felidézésével kezdtük.

 – Mikor járt utoljára a nyírségi Nagyhalászon, ahonnan származik?

– Két éve. Bizony eléggé lehangoló volt számomra, hogy az egykor kiterjedt családból mindössze anyai ágon sikerült egy-két, távolabbi rokonra lelnem. Pedig a település amióta eljöttünk onnan, ugyancsak megerősödött, mára már négyezer fölött van lakóinak száma.

 – Mikor és miért került el onnan a családjuk?

– Érdekes a történet. Édesapám hentes volt, a faluban ő volt a harmadik. A másik kettőnek volt boltja, ő is akart nyitni egyet. A riválisok ellehetetlenítették őt, akinek ezután nem volt ott maradása.

 – Miért éppen Vácra jöttek?

– Azért, mert anyai nagyapám a püspökségen vincellérként dolgozott. Apám a nehézhengerműben helyezkedett el, mellette „feketén” henteskedett is. Később a hengermű saját hentes üzemében dolgozott, télen böllérkedett is. A rendkívül kemény fizikai munka felőrölte a szervezetét és viszonylag korán meghalt.

 – Milyen úton került a sporttal kapcsolatba?

– Nem szerettem tanulni. Sokkal szívesebben rúgtam a labdát, vagy dobáltam a Duna partján a kavicsokat. A Szent István téren – ahol ma a buszok végállomása van – mindent játszottunk, majd a Váci Reménység ifjúsági futballcsapatában védtem, de édesapám az ismételt sérülések miatt eltiltott. Ezután következett a kézilabda; ott is a kapuban kezdtem.

– Idővel azután az atlétika és képbe került…

– Rendszeresen részt vettem az akkoriban igen népszerű országos középiskolás atlétikai versenysorozaton. Magas- és távolugróként kezdtem, az országos döntőbe viszont már gerelyhajítóként jutottam be. Első, említésre méltó sikeremet egyébként a Falusi Szpartakiádon értem el 75 méteres gránáthajító eredményemmel.

– A Honvédba ennek ellenére még ugró reménységként irányították.

–  Tompay Olivért kellett keresnem Kispesten, ám a dobóedző, Rákhely Gyula előbb érkezett, s azonnal rám is tette a kezét. Sorsom ezzel meg is pecsételődött: Rákhelytől – aki balkezes gerelyes volt – rendkívül jó alapokat kaptam. 1953-ban megnyertem a középiskolás bajnokságot 56 méterrel, de az országos ifjúsági bajnokságon Petőváry Attilától kikaptam. A TF-re már a világhírű mester, Koltai Jenő tanár úr odafigyelése révén vettek fel. Bár nem voltam különösebben tehetséges, szorgalmam és Jenő bácsi kivételes felkészültsége révén 1957-re, a diplomaosztás idejére a 70 méter közelébe kerültem.

 – Közben azonban az 1956/57-es tanévben egymást érték a váratlan események az életében.

– 1956. október 20-án volt az eljegyzésem. A forradalom kitörését követően gyalog jutottam el Dunakeszire, majd a válogatott súlylökőtől, Kövesdi „Mackótól” kölcsön kapott kerékpárral mentem haza Vácra. 1957 tavaszán villámgyorsan meg kellett házasodnom, mert csak így kaphattam meg az Építők SC-nél egy „lelépett” disszidens lakását. Ám amíg az egyházi esküvőt nem tartottuk meg, a nagymama megtiltotta, hogy összeköltözzünk…

 – A válogatottban már 1955-ben bemutatkozhatott, az 1958-as, stockholmi Eb-n pedig nagy meglepetésre harmadik lett.

– Még a római olimpián sem számoltak velem, hiszen az 1958-as, stockholmi Eb 3. helyezését követően úgy szereztem 78,57 méterrel újabb bronzérmet a római olimpián, hogy előzőleg a világranglista első ötven helyezettje közé sem fértem be. Tokióban (1964) viszont már akár nyerhettem is volna, hiszen 82,32 méterrel vezettem, amikor a nagy esélyesek – a lengyel Sidlo és a szovjet Lusis – helyett a finn Nevala dobott túl, s nyert 82,66-tal. 1968-ban, Mexikóvárosban már 34 éves voltam, ám 87,06-os dobással az utolsó sorozatig az élen álltam. Ekkor Lusis egy megismételt dobással megelőzött, majd ugyanez sikerült Kinnunennek is. Így a már nagyon közel volt aranyérem helyett újabb bronzot hozhattam haza.

   – A müncheni (1972) olimpiára már csak Koltai Jenő tanár úr biztatására durálta neki magát. 

– Ez már nekem is sok volt, helyezetlen maradtam. Azt viszont mindmáig hatalmas megtiszteltetésnek tartom, hogy Tokió és Mexikóváros után Münchenben is én vihettem a megnyitón a magyar zászlót!

(MET / jochapress)