Éljenek az idősebbek!
A múltunkban van a jövőnk. Akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem. A fiataloknak példaképekre van szükségük. Meg kell (kellene) becsülnünk a tegnap bajnokait, a magyar olimpiai mozgalom, a világversenyek egykori főhőseit, akinek döntő érdemeik vannak abban, hogy Magyarország jogosan tarthat igényt a „sportnagyhatalom” megkülönböztető titulusra.
A sort még bőven lehetne folytatni – szlogenekből bizony nem állunk rosszul. Hogy azután a gyakorlat mindezekből mit igazol vissza, az már egy egészen más kérdés.
Bizonyára itt sokan a fejemhez vágnák, ha tehetnék, hogy miért foglalkozom az idősekkel? Mit akarok tőlük, hiszen az ő idejük lejárt! A mai, ugyancsak pénzcentrikus világban legfeljebb annyi járna nekik, hogy köszönünk, ha beléjük botlunk. A baj ott kezdődik, hogy idős bajnokaink az évek múlásával egyre kevésbé mozgásképesek, vagy éppen mind távolabb kerülnek fiatalkori énjüktől. Így eleve sokkal kisebb a velük való „összefutás” spontán lehetősége.
Arról nem is beszélve, hogy az eltávozott bajnokainkról – de még az élő legnagyobbakról is – a nagy átlag egyre kevesebbet, olykor pedig semmit nem tud. Máig is csak a döbbenet hangján tudom bárhol elmondani, hogy egy éppen csak ötven éves mérnök ismerősöm, amikor szóba hoztam a háromszoros olimpiai-és tízszeres világbajnok öttusázónk, Balczó András nevét, akkor a csodálkozás hangján visszakérdezett: ő kicsoda? Ezek után többszörös szűrőn kell átfuttatnom azon nagyságaink neveit, akikről alkalomadtán mégis csak lehet vagy kell néhány félmondatot beszélni.
Feltehetően kevesen értik meg, mit is „eszem” az idős sportembereken? A miértre igyekszem őszintén válaszolni, ami nagy valószínűséggel sokak értetlenkedését, döbbenetét vagy éppen ítélkezését vonja majd maga után. A tény ugyanis az, hogy már a húszas éveimben – amikor első próbálkozásaimat megtettem az újságíró pálya felé – egyenesen vonzódtam a kimondottan idős emberek társasága felé. A velük folytatott első beszélgetések csak megerősítették bennem ezt a irányt és mind következetesebben kerestem a feledésben élő idősebbeket, akiknek nagy többsége szívesen fogadta érdeklődésemet és nyílt sisakos hozzáállással osztották meg velem ifjúkori sportélményeiket.
Ezen kimondottan idősek közül kettőt külön is felemlítenék. Meggyőződésem, hogy az újkori olimpiák történetével valamilyen szinten foglalkozók közül is csak nagyon keveseknek mond valamit Payr Hugó és Hautzinger Sándor neve. Mindkettejükkel 1972 tavaszán volt szerencsém megismerkedni és hosszú órákat együtt tölteni. Azóta sokszorosan megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy minél idősebb valaki – feltéve hogy korához képest legalább közepes szellemi és fizikai állapotban van – annál szívesebben veszi az újságírók érdeklődését.
Szóval Payr Hugóra és Hautzinger Sándorra visszatérve, azt még kevesebben tudják, hogy Payr Hugó birkózásban két súlycsoportban is indult az 1908-as, londoni ötkarikás játékokon: a 93 és a +93 kilósok között és mindkét kategóriában a 4. helyet harcolta ki. Az utóbbiak között több riválist is „eltüntetett” a végül aranyérmet szerzett honfitárs, Weisz Richárd útjából. Ráadásul az akkori legrangosabb evezős klub, a Pannónia versenyzőjeként a sportág többszörös magyar bajnokának is mondhatta magát. Amikor beszélgettünk, még nem is gondolhatta, hogy családja másik olimpiai részvevőt is ad a magyar sportnak. Ő ugyanis 1976-ban meghalt, az 1981-ben megszületett dédunokája, Payr Anna pedig 2004-ben, Athénban, a vitorlások között, a 470-es hajóosztályban, Weöres Mártával párban képviselhette hazánkat.
Ami pedig másik kedvencemet, Hautzinger Sándort illeti, ő 1908-ban, Londonban az evezős nyolcas tagjaként lett ötödik, de még 1924 után 1928-ban, 43 éves korában is kijutott az amszterdami olimpiára, ahol a kormányos négyesben lapátolva a 6. helyen végzett. Ő volt a harmincas évek nagy magyar evezős sikereinek időszakában a válogatott kapitánya, amely tisztséget három évtizeddel később fia, Jásdi Sándor (magyarosított név) is több éven keresztül betöltött. Nem mellesleg Sándor bácsi többszörös bajnok birkózónak is mondhatta magát…
Amikor ilyen és emlékekben gazdag kitűnőségekkel van lehetőségem hosszan beszélgetni, akkor nem túl nagy kedvem van az egyre inkább bezárkózó (tisztelet a kivételnek) fiatal élversenyzőket üldözni. Mert sokan egyszerűen elérhetetlenné válnak és csak a kitüntetett, „házi” újságírókkal állnak szóba. A többieknek gyakran még a telefonszámuk megszerzése is felér egy kisebbfajta bravúrral. 
Ezért is nyitok mindinkább a korosabbak felé, keresem velük a kapcsolatokat. Az utóbbi napokban egymást érték azok az események, találkozások, amelyek lehetőséget adtak ezeknek az ismeretségeknek a felelevenítésére, megerősítésére, vagy éppen a végtisztesség megadására. Például január 27-én ünnepelte 90. születésnapját Tumpek György, az egykori „delfinkirály”, a pillangózó úszás világklasszisa, olimpiai bronzérmese (1956, Melbourne, 200 méter), többszörös világcsúcstartó. Legjobb tudomásom szerint a jochapress.hu kivételével senki nem nyitotta rá az ajtót. Pedig nem a világ végén, Budapest központjától mindössze 28 kilométernyire, Szigethalmon lakik ez az egykor közkedvelt izomember, akinek szőke haja mára már őszre váltott.
Tumpek – aki a honvédségtől volt leszerelésekor visszakapta eredeti nevét, a Tumpecket – ma is színes, érdekes egyéniség, csak meg kell(ene) hallgatni. Az örömmel fogadott látogatás során – amelynek eredménye a Nemzeti Sport január 26-i számában megjelent írásom – fügefáiról éppen úgy szó esett, mint arról is, hogy legtehetségesebb és igen szorgalmas tanítványának, a mellúszó Kiss Évának fel kellett volna állnia az olimpiai dobogó valamelyik fokára. Éva végül egyikre sem léphetett fel, őt ma már csak a legszűkebb szakmában ismerik. Csendben és alázattal szolgálja edzőként sportágát ott, ahol sikereket elérve versenyzett: a Budapesti Honvéd úszó szakosztályában… Sok, nagy mellénnyel közlekedő fiatal példát vehetne róla is.
A delfinkirályhoz hasonlóan kiemelést érdemel a január 29-én, kedden elbúcsúztatott Zsitnik Béla is. A 95. évében meghalt olimpiai bronzérmes (1948, London, kormányos kétevezős) sportember életének utolsó évtizedeit diszkrét csend vette körül. A közhangulat formálói, az újságírók nem különösebben rohamozták, pedig neki is bőven volt élményanyaga, amiről adódó alkalommal szívesen be is számolt. Harmincnyolc esztendősen tette le a lapátot, három olimpiára is eljutott. Még 36 évesen, 1960-ban, Rómában is ott volt, miközben már évtizede csak mellékállásban sportolt. Bronzérmes kormányosuk, Zimonyi Róbert 1956-ban „disszidált”. Amerikában küzdötte fel magát a legelső vonalba: 1964-ben a „királykategóriának” számító nyolcasban győztes amerikai egység kormányosa lett a tokiói olimpián.
Egy nappal később, január 30-ra is adódott lehetőségem egy másik kiválóság, egy igazi nagyság, az olimpiai bajnok (1964, Tokió) vízilabdázó, Dömötör Zoltán „útbaejtésére”. „Lőj Dömötör!” már a 84. évében jár, kedves feleségével, a mozgásában erősen korlátozott Ellykével visszavonultan él Solymáron. Miközben a régi, szép időkről mesélt, a sorok között „elpöttyintette”, hogy bizony már senki nem keresi. Az egyetlen kivételt a Központi Sportiskolában, a KSI-ben volt edzőkollégái jelentik, akik még „vonalban” vannak és alkalmasint meg is látogatják.
Ez az egykor kőkemény, de sportszerű, balkezes bombázó is sokkal több figyelmet érdemelne, hiszen annak idején ő ejtette az ötödik magyar gólt a vízilabda torna döntőjében a szovjet kapuba, amellyel kialakult az aranyérem megszerzéséhez szükséges 5-2-es végeredmény. Szepesi György közvetítésének hangfelvételét ki tudja hány ezerszer játszották le azóta a Magyar Rádióban? Ám ez az ember – Dömötör Zoltán – nálam nem ezért a győztes gólért nagy sportember. Sokkal inkább azért, ahogyan utólag számos alkalommal reagált a történtekre. Ő ugyanis soha nem akarta magának kisajátítani ezt az egyébként valóban sokat érő gólt és annak következményét. Ha szóba került, mindig kiegészítette a történetet. „Az én gólom mit sem ért volna, ha a szovjetek utolsó ellentámadásánál Ambrus Miki nem véd óriási bravúrral. Ellenkező esetben 5-3 az eredmény, ezüstérmesek lettünk volna, az én gólomat pedig senki nem emlegetné!”
Nagy élmények hordozói ezek az idős sportemberek, akik sokkal több odafigyelést érdemelnének. akikkel beszélgetve az érdeklődő feltöltődhet, nagy események tanújává-átélőjévé válhat. Számomra természetes, hogy a közeljövőben Ambrus Miklóst, a válogatott és a Ferencváros hűséges kapuvédőjét is igyekszem útba ejteni. És más, ugyancsak árnyékban lévő sportnagyságokat is. Minél többjüket.
Mert megérdemlik!
(Jocha Jároly)