Szalay Gyöngyi kitartott szülővárosa, Tapolca mellett

December 30-án tragikus hirtelenséggel elhunyt Szalay Gyöngyi olimpiai bronzérmes, hétszeres világbajnok párbajtőrvívó. A klubhűség egyik ritka példaképére, Tapolca város büszkeségére a jochapress.hu egy korábbi interjúval emlékezik.

Tizenkét évig szerepelt a női párbajtőrvívás nemzetközi élvonalában Szalay Gyöngyi. Ha a pénz vagy a nagyobb hírnév igazán érdekli, már régen Budapestre kerülhetett volna. Ő viszont ezeknél sokkal fontosabbnak tartotta szülővárosát, Tapolcát, a hozzá való ragaszkodást. Fel sem merült, hogy valaha is elköltözzön onnan, a valóban szépséges vidék tizenhétezres településéről. A szülőföldhöz való feltétlen hűség egyik legjelesebb képviselőjével természetesen Tapolcán találkoztunk. Ott beszélgettünk erről-arról. A legtöbbet a vívásról, amely markánsan végigkíséri gyermekkorától az egész életútját.

– Az általánosban annak ellenére kézilabdázgattam is – kapus voltam -, hogy már hatévesen eljutottam a vívóterembe – kezdett Gyöngyi a sporttal való kapcsolatáról beszélni. – Majer István három évig foglalkozott velem. Korunkat tekintve elég sok elméleti képzésben részesültünk, de ennek ellenére jól éreztem ott magamat. Tízéves voltam, amikor először edzőtáboroztam: a közeli Nagyvázsonyban jártunk. A jóval nagyobbak között sokat nyűgölődtem, viszont ott ismerkedtem meg későbbi mesteremmel, Borosné Eitner Kingával. Ő akkor még Keszthelyen edzősködött, de nemsokára Majer külföldre szerződött, s ekkor jött Kinga Tapolcára.

– Mikor kötelezte el végleg magát a vívás mellett?

– Annak ellenére, hogy nagyon szerettem a kapusposztot, hatodik -hetedikes koromban mindinkább éreztem, két sportágat nem lehet egyaránt komolyan csinálni. Életem első, hivatalos vívóversenyén egyébként hatodik lettem. Akár a felnőttek Világkupáit, úgy rendezték a megyei sorozatot számunkra. Pápán, Tapolcán, Várpalotán és Veszprémben volt egy-egy részversenyünk, majd az összesített eredményt Tapolcán hirdették ki.

– Ekkoriban még óvonő szeretett volna lenni.

– Nagyon szívesen játszottam a kicsikkel. Amikor azután középiskolás lettem itt, a Batsányi János nevét viselő gimnáziumban – jelenlegi munkahelyemen -, akkor kezdtem rájönni, hogy a vívás lesz a legfontosabb az életemben. Nem is tévedtem, hiszen mindmáig nagy ügybuzgalommal foglalkozom tanítványaimmal.

– Azért közben még sok minden történt, amit szóba lehetne hozni…

– Először én is tőrvívónak indultam, s hamar bekerültem a junior válogatottba. Hetente egyszer rendszeresen feljártam Budapestre, a válogatott keret foglalkozásaira, s bizony megesett, hogy éjjel fél egyre értem haza. Ahogy nőtt a vívás fontossága az életemben, úgy lettek egyre szerényebbek a tanulmányi eredményeim. Érettségi után nem vettek fel a TF-en a szakedzőire, amit akkor nem is nagyon bántam. 1986 nyarától az akkori főszponzorunknál, a Bakonyi Bauxitbánya Vállalatnál kaptam bujtatott sportállást.

– Bár tőrvívásban is az élvonalhoz tartozott, az igazi sikereket új fegyvernemében érte el.

– Kinga 1988. októberében – immár elsőéves felnőttként – Pécsen elindított életem első párbajtőr versenyén. A második fordulóbeli kiesésem ellenére rábeszélt, hogy egy hónappal később, Bécsben, a város nyílt nemzetközi bajnokságán is vegyek részt. Trabanttal fuvarozott ki egy régi vívó, Riba Tamás – nem kis meglepetésre első lettem. Ezt követően már a válogatottal utazhattam a párbajtőrvívás fellegvárába, Tauberbischofsheimbe 1989 januárjában, ahol kölcsön fegyverrel Világkupa győzelem következett.

– Ezzel végképp elindult egy balkezes vívónő karrierje?

– Talán nem túlzás ezt mondani, hiszen 1989 és 1999 között csapatban hétszer lehettem világbajnok együttes tagja, olimpián pedig 1996-ban egyéniben bronzérmet sikerült szereznem. Ennek a harmadik helynek az az előzménye, hogy nagyon nehezen jutottam ki Atlantába. Végül csak ott lehettem és a sokkal esélyesebb csapatunk negyedik helyével szemben én hoztam el egyéniben egy érmet. Sokakkal ellentétben nekem nincs hiányérzetem, amiért nem lehettem olimpiai bajnok. Éppen ellenkezőleg: a megszerzett bronzérmet is nagyon megbecsülöm!

– Közben, még a nagy sorozat elején megismerkedett későbbi férjével, a labdarúgó kapus Horváth Ernővel.

– Akinek az olasz világklasszis kapus, Dino Zoff volt a példaképe, s őt is mindenki mindmáig csak Dinónak szólítja. Dunaújvárosból került Tapolcára védeni, 1991 szeptemberében házasodtunk össze, de mind a mai napig el nem tudom képzelni, hogy Ernőnek szólítsam.

– Tapolcán a város minden segítséget megadott Önnek a pályafutása során és azt követően is.

– Így igaz. Különösen arra emlékezem szívesen, ahogyan fogadtak az atlantai dobogós helyezésemet követően. Az 1952-es, helsinki olimpián kalapácsvetésben olimpiai bajnok Csermák Józseffel lovasfogaton hajtottunk a városközpontba, az ünneplő sokaságtól övezve. Amikor pedig megszűnt a Bauxitbánya Vállalat, az önkormányzat sportreferensként alkalmazott.

– A Sydney-i olimpia után nem sokkal végleg visszavonult, miközben egyre jobban megismerte az önkormányzati munkát.

– Ekkor léptem be a FIDESZ-be, 2002-ben pedig sikerrel indultam az önkormányzati választásokon. Miután az akkori polgármester, Ács János felkért, legyek az egyik alpolgármester, a Balaton Vívóklubban lévő vívómesterségem lett a főállásom. Bár nagy empátiával igyekeztem helytállni alpolgármesterként is, arra azért rájöttem, hogy az én világom elsősorban a sport. 2005-ben megszereztem a testnevelő tanári oklevelet is, a gimnáziumban pedig megkaptam a megüresedett tanári állást. 2006-ban ismét képviselő lettem, de az alpolgármesterséget nem vállaltam tovább.

– A tanítás és az edzések mellett új passziók is feltűntek az életében.

– Bár elvégeztem a búvár tanfolyamot, csak egyszer élveztem a merülést a horvát tengerparton. A kozmetikusi szakképesítésemet sem használom. A színészkedés viszont tartósnak tűnik. A 2005-ben alakult amatőr színjátszó körbe bekapcsolódtam – eddig négy darabot vittünk színre.

– Sokféle tevékenysége közül bevallottan az edzőség érdekli leginkább. Hogyan látja a sportág jelenét és jövőjét?

– Nem könnyű a helyzet, a vívás nem a legolcsóbb sport. A Balaton Vívóklub – és első számú motorja, Borosné Eitner Kinga – sokat tesz a vívás versenyben maradásáért. Az utóbbi években a kicsik részére bevezetett új versenyrendszer – Kulcsár Győző találmánya -, az „Olimpici” kitűnő újításnak bizonyult. Ezeken a próbákon alkamanként legalább száz gyerek lép pástra és jut komoly versenylehetőséghez.

(jochapress / Jocha Károly)