Amikor megborult a SZEVIÉP, csődbe ment minden!

Kővári Árpád több  mint fél évszázada benne él a magyar kézilabdázásban. Mondanivalója bőven volt, s még ebbe a második részbe sem fért bele minden.

– Az utánpótlás nevelése mennyire volt súlyponti kérdés?

– Minden klub magát építgette az adott lehetőségeken belül. Annyi pénz soha nem volt a rendszerven, hogy átfogó újításokat tudjunk életbe léptetni. Máig sem jutottunk el odáig, amit a franciák 1990 óta csinálnak, folyamatosan finomítva és jobbítva a rendszerüket. Regionális központokban képzik az utánpótlás arra érdemes játékosait, ahonnan azután a végzősök vagy eleve a klubjaikban játsszák a mérkőzéseiket, vagy más klubokba repkednek ki. Ami ma is tény: olyan magas szinten képzett játékosaik vannak szép számmal, amiről mi legfeljebb csak álmodozni tudunk. Nálunk 2011 óta jönnek a TAO-pénzek, azóta mi is megcsinálhatnánk ugyanezt. Ki kellene néhány, arra kiszemelt edzőt küldeni ezekbe a francia központokba tanulmányútra, hogy a mai tapasztalatokkal felvértezve dolgozhassanak a hazai utánpótlás központokban. Nálunk alapvetően más a felállás, mint a franciáknál. Viszont azt is le kell szögezni, az elmúlt harminc év során most van olyan alaphelyzet, amikor tényleg lehet dolgozni.

– Milyen eredményeit lehet látni ennek a lehetőségnek?

Tömegesítés dolgában jól állunk, rengeteg gyerek van a sportágban. Amit egyelőre még nem látok: hogyan megyünk a minőség irányába? Nem akarom bántani sem Győrt, sem Veszprémet, sem Szegedet, de egyelőre egyikük sem nevelési központ, hiszen saját nevelés helyett mindenhonnan összeszedik a gyerekeket. A Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) balatonboglári beindítása egy nagyon nagy gondolat volt és nagyon jó, amit ott csinálnak. A kiszolgáló egységek minden igényt kielégítenek, a most hozzájuk kerülő helyi sportcsarnokkal a felnőtt válogatottak, az edzők és a játékvezetők edzései, képzésük és továbbképzésük is egyaránt megoldható. Az is óriási, hogy a NEKA lehetőségeit – az ígéretek szerint – bekapcsolják a TE képzési körébe is. Ilyen kiemelt bázis kellene még legalább három, vagy akár négy is. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy a fejlesztéseket a minőség irányába tolják el.

 – Annak máris örülhetünk, hogy Bánhidi Bence és Bodó Richárd a fiatalok képviseletében a nemzetközi színvonalig ugrott előre.

– Ez tény, de hozzátenném: Győri Mátyás és Ligetvári Partik is ott jött az említettek mögött. Két éve a korosztályos válogatottban mindketten szerepeltek a franciák ellen, akiket a csoportmérkőzésen simán vertünk, viszont a döntőben kettővel nekik sikerült győzniük. A túloldalon játszott az átlövő Richardson és a beálló Fabregas. Vezető klubjaink eddig csak tőzsdéztek a feltörekvő tehetségekkel, leginkább nem játszatták őket, miközben az említett franciák már a felnőtt válogatottban is bizonyítanak. Mikor fog például Ligetvári megfelelő meccsrutinra szert tenni, amikor az ő posztján a jelenlegi keretet végignézve a Veszprém ötödik baloldali átlövőjeként várhatja ősszel a pályára lépést? Pedig ezeknek az embereknek 40-40 perceket kellene játszaniuk ahhoz, hogy fejlődjenek, és kellő rutinra tehessenek szert. Az élcsapatoknak maximum 18 emberrel kellene foglalkozniuk, a többit ki kellene kölcsönözniük. Ebben a kérdésben a szövetségnek is sokkal erélyesebben kellene fellépnie – a fiatal tehetségek (a válogatott kerettagok) érdekében! (A Szeged ugyanezt csinálta a Fekete Bálinttal, most pedig „elpasszolta” Spanyolországba.)

– Mi a véleménye arra a kettősségről, amelyben most Vranjes Veszprémben és a válogatottnál is szerepel?

– Jómagam mindig is annak voltam a híve, hogy a válogatott kapitánya legyen független a kluboktól. Ez a kettős szereposztás számos alkalommal megbukott, a legnagyobb bakit a Dusebajev személye jelentette. Ami pedig a pénzek elosztását illeti, ott is van még a rendszeren finomítani való. A helyzet annál is nehezebb, mert minden sportág előtt ott áll a katasztrofális magyar labdarúgás.

– Menjünk egy kicsit vissza az időben…

– Amit fontos elmondanom: 2003-ban a Pick megrendült. Később a városvezetéssel és a SZEVIÉP nevű nagyvállalattal sikerült visszaszereznünk a korábbi anyagi kondíciókat. Ezt követően 2006-ban Magyar Kupát, 2007-ben pedig bajnokságot nyertünk, s 2008-ban ismét mi hoztuk el a Magyar Kupát. 2011-ben csődbe ment a SZEVIÉP, megborult minden. A MOL-Pick ZRT-t alakított, s a Tisza Volán pedig a tulajdonosi jogát ismételt tőkeemeléseket követően 2014-ben gyakorlatilag elveszítette.

– Mit csinálhatott ezek után a Tisza Volán SC elnöke?

– A kézilabdázók valamennyi korosztályát elvitték, így maradt a jégkorong, a labdarúgásban a kiskorúak nevelése és ezekhez jött egy karate szakosztály. Miután a Pickkel nem akartunk ütközést, mert ők valahogyan mindig ferde szemmel néztek minket, a megyében megszerveztünk több bázist az utánpótlásképzés szolgálatára. Ma már mintegy 400 gyerekünk van, akik 8-tól 14 évesig nevelkednek Mórahalmon, Sándorfalván, Röszkén, Ásotthalmon, Pusztamérgesen, Újszentivánon, Zákányszéken és Zsombón. Ha bárki onnan kiöregszik, Szegeden, Hódmezővásárhelyen vagy Ásotthalmon is találhat őt fogadó középiskolát és folytathatja az edzéseket és versenyezhet is. A következő 2-3 évben már látszania kell az elvégzett munka eredményének.

– A pillanatnyi tennivalói teljesen lefoglalják?

– Van éppen elég dolgom. Építettünk egy munkacsarnokot Mórahalmon és tervezünk egy hasonlót Sándorfalván. Ha ezeket birtokba veszik kézilabdásaink, úgy gondolom, ezekkel a beruházásokkal ezt a területet lefedtük. Sajnos, Szegeden nincs megfelelő városi sportkoncepció, ez nehezíti a továbblépést.

 – Ne hagyjuk ki a beszélgetésből a magyar kézilabdázás élvonalát sem!

– Gyorsabban kellene fordulnunk a 16-17-től 21 éves korú játékosok felé, s megtanítani őket egyéni képességeik optimális kihasználására, védekezésben és támadásban egyaránt. Cselezni, ütközni – mindenre meg lehetne őket tanítani. Ezeket a játékosokat 19-20 éves korukra szét kellene szórni NB I/B-s, vagy NB II-es csapatokba, hogy ott játszanak – erről egyelőre még szó sincsen. A lányoknál a Győrnél elindult egy jó kezdeményezés: a tehetséges gyerekeket elengedik. Eddig ugyanis nem engedték el őket.

 – Végül is optimista vagy inkább mérsékelten pesszimista?

– Én világéletemben optimista voltam, s most is alapvetően az vagyok. Csak amikor végére érek a lehetőségeimnek és nem tudok belenyúlni a dolgok irányításába, akkor széttárom a karomat, és elmondom a véleményemet. Egyébként magammal szemben is igényes vagyok, hiszen mindmáig hetente minimum kétszer teniszezek, a legutóbbi időkig pedig rendszeresen tekéztem is, de azt már nem bírja a térdem. Pedig sok, jó eredményem van. Ötven teli és ötven tarolásban 518 fa volt a legjobbam, s még 3-4-szer túljutottam az ötszázas határon. 450-460-as átlagom biztosan megvolt a sok év során, ameddig gurítottam. Most helyette mind többet kerékpározok, mert Szegeden is egyre nehezebb parkolni.

 – Hetvennegyedik évében jár. Milyen időintervallumban tervez?

– Eredetileg 75 éves koromig mindenképpen szeretettem volna dolgozni. Most úgy érzem, addigra át is adom a váltóbotot egy olyan munkatársamnak, akire nyugodtan rábízom a munkakörömet és a kapcsolódó embereket egyaránt.

(MKSZ / Jocha Károly)