Gimnazista korában ismerte meg Iglói Mihályt a kétszeres olimpiai, négyszeres világbajnok öttusázó, később szövetségi kapitányként és a szövetség elnökeként is dolgozó Török Ferenc. A Magyar Edzők Társaságának a mesterről, a módszeréről és a közös emlékekről mesélt.

Mikor és hogyan ismerte meg Iglói Mihályt?

Az Árpád Gimnáziumban tanultam, ahol Iglói testnevelőként dolgozott, bár engem nem tanított. Egy ünnepségen kezdődött az ötvenes években, ahonnan el akartam lógni, és az öltözőknél másztam ki az ablakon. Náci bácsi azonban észrevett, és rám szólt, de mivel nem ismertük egymást, nem zavartattam magam és kimásztam az udvarra. Volt egy lyuk a kerítésen, azon kimásztam az utcára és futni kezdtem, ő azonban meglepetésemre követni kezdett.

Utolérte?

Nem, mert szándékosan tartotta a harminc-negyven méteres távolságot, hogy lássa, meddig bírom. Elértem a Tímár utcai HÉV-megállót, de mivel nem jött a szerelvény, tovább ellett futnom a Filatorigát felé. Jött utánam, de annyival könnyebb dolga volt, hogy rajta nem volt iskolatáska, mint rajtam… Könnyedén átvette a tempómat, hiszen, mint később megtudtam, akkor még szenior mezei futóversenyeken indult. Olyan volt, mintha valami harc lett volna közöttünk.

Meddig tartott ez a versenyfutás?

Az Aquincumig bírtam, ott lerogytam egy római sírkőre. Odajött hozzám, és csak ennyit kérdezett: “Jól futsz. Hogy hívnak, fiam?” Bemutatkoztam, aztán visszamentünk, felajánlotta, hogy futhatunk, ha szeretnék, de olyan fáradt voltam, hogy inkább a HÉV-et választottam. Útközben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Visszaérve a gimnáziumba, felmentünk az igazgatóhoz, és én már kérdezgetni kezdtem, hogy nem lehetne-e ezt valahogy máshoz elintézni. Mondta, hogy várjam meg, mindjárt jön, azzal bement az igazgatóiba.

Megbüntették?

Néhány perc múlva kijött egy papírral a kezében, ami egy belépési nyilatkozat volt a Budapesti Honvéd atlétika szakosztályába. Mondta, hogy vagy aláírom, vagy irány az igazgató. Aláírtam, de nemcsak azért, mert muszáj volt, hanem mert megfogott és tetszett, hogy egy sportegyesületbe hívtak.

Milyenek voltak az edzések?

Miután elkezdtem járni, kóstolgatott, javítgatott. Bevallom, nem tetszett annyira, de csináltam rendesen. Aztán a Honvéd rendezett egy háromtusaversenyt a gimnáziumok között, és Iglói berakott az iskola csapatába, mivel tudta, hogy jártam úszni is. A két fizikai versenyszámban, a futásban és az úszásban nagyon jól teljesítettem, a lövészetben viszont nem, hiszen életemben először volt a kezemben pisztoly, háromszor nem találtam el az álló táblát. De még így is negyedik lettem, ami után az olimpiai- és világbajnok öttusázó, Benedek Gábor, aki akkor a Honvéd öttusa szakosztályát vezette, áthívott hozzájuk. Mondtam neki, hogy ezt Náci bácsival és édesapámmal kell megbeszélnie.

Iglói könnyen elengedte?

Miután így hárman megbeszélték, megkérdezte tőlem, hogy valóban ezt szeretném-e. Azt válaszoltam, hogy ha nem származik hátrányom belőle, akkor inkább öttusázni szeretnék. Iglói szó nélkül elengedett, sok sikert kívánt.

Milyen ember volt Iglói Mihály?

Nagyon érdekes, konok ember volt, óriási volt nála a követelmény, de személyiségével szinte szuggerálni tudta a tanítványait. Iharoséknak jó pár edzését láttam a Tüzér utcában. Emlékszem, egyszer együtt ettem velük suli után az étteremben, a szomszéd asztalnál ült egy asztalnál Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László és persze Iglói. Mindenki megrendelte Ernő bácsinál, a főpincérnél, amit szeretett volna, erre Iglói közbevágott, hogy sztornó az egész, hozzon mindenkinek borsófőzeléket tükörtojással. Iharosék csak néztek rá, mire Iglói csak annyit mondott, hogy kemény lesz a délutáni edzés, fiúk, nem szeretném, ha teleennétek magatokat… Vagy volt, hogy olyan hideg volt, hogy a tanítványai kérték, ne kelljen edzeniük, mert megfagynak, mire Iglói úgy, ahogy volt, leült egy hókupacra, és azt mondta, ha ő bírja, akkor a futók is. Fanatikus edző volt, de nagyon jó fej, a tanítványai csüngtek rajta.

Iglói 1956-ban elhagyta az országot, és csak 1993-ban jött vissza. Később is megmaradt a kapcsolat?

Néha beszéltünk egymással, és tudta az eredményeimet, de mivel más pályán mozogtunk mindketten, csak laza kapcsolat volt közöttünk. Rózsavölgyivel azonban annyira összebarátkoztam, hogy még 1962-ben az én javaslatomra vette át a futóedzések irányítását az öttusásoknál, majd amikor 1976-ban a válogatott szövetségi kapitánya lettem, visszahívtam edzőnek. Emlékszem, elmentem hozzá Tatára, ott ült bent a konyhájában, és csak annyit mondott nekem: “Tudtam, hogy el fogsz jönni.”

Ezek szerint Iglói módszerét nagyra tartotta?

Igen, mert szigorú volt és a kemény munkára alapult. Az alapja az intervallumos edzések voltak, kevés pihenéssel és sok ismétléssel, aminek az lett a következménye, hogy a futói óriás hajrát tudtak kivágni. A ritmust kellett megtalálni és megtartani, ezt én is megtanultam nála. Emlékszem, egyszer a Tátrában voltunk edzőtáborban az öttusázóimmal, mikor panaszkodni kezdtek, hogy milyen hideg van. Rögtön eszembe jutott Náci bácsi, amikor hóban-fagyban is kint maradt a tanítványaival, és rögtön mondtam, hogy rendben, kint maradok én is. Amellett hogy kiemelkedő edző, Iglói remek pedagógus is volt. A papír mindent kibír, szokták mondani, oda fel lehet írni bármit, de a lényeg az, hogy az edző végre is tudja hajtatni a tanítványaival, ami aznapra fel van oda írva.

Ön szerint mi ennek a titka?

Az előbb említett szuggesztív személyiségem kívül az is, hogy kemény munka után jöttek az eredmények. Mert valójában ez alapján ítélnek meg egy edzőt, akinek a legnehezebb feladata az, hogy a nehézségeken is átsegítse a tanítványait, hiszen a sportolók valahol “saját maguk ellenségei”, ha szabad így fogalmaznom, hiszen hajlamosak a megalkuvásra, ha a könnyebbik utat kell választani. A munkát azonban el kell végezni, bármennyi szenvedéssel jár is, és az a jó edző, aki erre képes.

VINCZE SZABOLCS