A futball a magyar edzőképzés állatorvosi lova

A futball a magyar edzőképzés állatorvosi lova

A futball a magyar edzőképzés állatorvosi lova

Miért alkalmaznak egyre több klub külföldi edzőt idehaza? Miért süllyedt a mélybe a magyar edzőképzés és vele együtt nemcsak a futball, hanem a magyar sport általános eredményessége is?

A labdarúgó NB I-ben jelenleg hat csapatnál, a klubok ötven százalékánál alkalmaznak magyar vezetőedzőt (DVSC, Paks, DVTK, Puskás, Balmazújváros, Mezőkövesd). Az első négy helyen álló együttesek között rosszabb az arány: háromnál külföldi, egynél magyar a tréner.

Kézilabdában az idei férfi és női bajnoki döntőben négyből három klubnál állt az oldalvonal mellett külhoni edző, és kosárlabdában is ugyanez az arány.

A férfi labdarúgó, a női és a férfi kézilabda, a férfi kosárlabda-válogatott edzője külföldi. Igaz, Sztojan Ivkovics Horvátországban született, de már magyar állampolgár.

A tendencia évek óta egy irányba mutat, a TAO-törvény csak ráerősített a folyamatra: egyre több külföldi edző vállal munkát Magyarországon, importáljuk a szaktudást. Fölvetődik a kérdés: kénytelenek vagyunk ezt tenni? Mi az oka annak, hogy a magyar edzők egyre hátrébb szorulnak a munkavállalói rangsorban és nemcsak külföldön, de már a honi első osztályban is egyre kevésbé van szükség a tudásukra? Van-e köze mindennek a magyar sport lassú, de érzékelhető eredménycsökkenéséhez?

Egy kis oktatástörténelem

A diagnózis felállításához vissza kell lapozni a történelemkönyvben. A 19. század végén a polgári sport, a testkultúra divatjának megjelenése után megalakultak az első sportkörök, amelyek nem sokkal később már szövetségekbe tömörültek. A 20. század elején elvált egymástól a sport mint a katonai kiképzés eszköze, és a sport mint szórakozás. Csoda-e hát, ha az oktatás is úgy érezte, hogy a testkultúrát integrálnia kell? Ez időszerűvé tette a sport működésének állami szabályozását is.

A magyar testnevelés ügyének reformját 1921-ben Karafiáth Jenő úgynevezett „Levente törvénytervezete”(1921. évi 53. tc.) indította el. A burkoltan katonai jellegű törvény abban jelentett előrelépést a korábbiakhoz képest, hogy 21 éves korig előírta a kötelező testnevelést, továbbá mindkét nem számára egyformán fontosnak ítélte a testedzést. De a legfontosabb az: a törvény felismerte a szakembergárda képzésének szükségességét, ezért rendelkezett a Testnevelési Főiskola felállításáról is. A TF alapítása 1925 októberében gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Karafiáth Jenő személyéhez kötődik.

A magyar testnevelőtanár- és edzőképzés így az elsők között zajlott intézményesített körülmények között. Ennek egyenes következményeként a magyar edzők, majd a magyar sportolók is nemzetközi hírnévre tettek szert eredményeikkel.

Érdekes módon a második világháború és a szocialista rendszer sem törte derékba a képzési szisztémát. A Testnevelési Főiskola 64 éven keresztül egészen a rendszerváltást követő átalakulásig háromszintű képzést alkalmazott.

Alapfokú képzés,  egyéves oktatás, a TF felügyelte annak ellenére, hogy telepítették megyei sporthivatalokhoz is, még a tankönyveket is a TF biztosította.
Középfokú képzés, kétéves oktatás, a helyszínt, a tananyagot és a tanárokat is a TF biztosította
Felsőfokú képzés, hároméves nappali, négyéves levelező képzés kizárólagosan a TF rendszerén belül.
A főiskola kinyitotta ajtaját a nem sportmúlttal érkező érdeklődőknek is, de azért túlnyomó többségében mind a testnevelő tanárok, mind pedig az edzők részéről is azok választották a pályát, akik előzetes sportági ismerettel, jelentősebb sportmúlttal rendelkeztek.

Aki figyelmesen összeadta az oktatási éveket az látja, korábban hét évet kellett tanuljon és felsőfokú diplomát kellett szerezzen az, aki a legmagasabb első osztályú szinten szeretett volna tanári vagy edzői állást kapni. Némi kedvezménnyel szintet csak az olimpiai, vagy sokszoros világbajnokok ugorhattak át.

A kulcspozíció

A korábbi edzőképzés rendszerének főiskolán kívüli kulcseleme a szakfelügyelői intézményrendszer volt. Az edzőképzés legalsó szintjére is csak az juthatott be, akit sportági szakfelügyelője javasolt. A szakfelügyelők mindent nyilvántartottak. Pontos jelentést készítettek az összes versenyzőről, edzőről, eredményeikről, majd egységes szisztéma szerint pontozták a teljesítményt. Az adott egyesület és edző ennek a kumulált pontrendszernek megfelelően kapta a mindenkori támogatást, de a szakfelügyelő adott minősítést, tett javaslatot az edzőutánpótlásra is.

A magyar edzők kötelezően bejárták az iskolaévek után a ranglétrát is. Az alapfokú végzettséggel kizárólag kis klubba, vagy utánpótlás alsó szintjén lehetett elhelyezkedni. Aki megfelelő eredményeket hozott és a szakfelügyelő is meg volt elégedve a munkájával, pedagógiai érzékével, az továbbléphetett középfokú képzésre, és eggyel nevesebb klubba, majd ugyanilyen elvek mentén a főiskolára és kiemelt egyesülethez. Csak mindezek után juthatott egy-egy szakember kiemelt sportolók közelébe.

65-70 éven keresztül a testnevelő tanárok túlnyomó többsége edzőként is dolgozott, és nemcsak a megélhetés miatt, hanem mert a magyar sport érdeke is ezt diktálta. A klubok egyetlen testnevelőt sem hagytak parlagon heverni. A szakosztályok megkeresték a tanárokat és magukhoz kötötték őket. Ezek a tanárok nemcsak a testnevelés órát tudták levezetni, hanem magas szinten a sportági edzést is, nem utolsósorban már az iskolában megkedveltették a sportot a tanulókkal. Ők jelentették a kiválasztás első, de legfontosabb szintjét.

Mélyütés
Nyugodtan kijelenthető, a rendszerváltást követő MDF-kormányt és annak művelődési és közoktatási miniszterét „testnevelésből felmentették”. Érthetetlen módon egy olyan rendszerben kezdtek mindenféle zavaros átalakításba, amely kiválóan működött a második világháború előtti „kapitalista” időkben, de a „kommunizmusnak is megfelelt”. A rendszerváltást követő sportkoncepció szerint inkább tudósokat neveltek volna, mint gyakorlati és elméleti síkon is képzett edzőket. A képzést szétbontották. Előbb megszűnt az egyéves, majd a kétéves továbbképzés, hogy aztán később a Testnevelési Egyetem szakedzőképzése is áldozatává váljon a bolognai rendszernek.

A legnagyobb mélyütést a levelező tagozatos képzés megszüntetése vitte be, amely egyszerűen elzárta az élsportolókat az egyetemi diplomától. Napi több edzés mellett képtelenség nappalin egyetemet végezni, nem beszélve arról, hogy a súlyos anyagi válságba süllyesztett magyar sport nem jelentett megfelelő edzői életpályamodellt a korábbi élsportolóknak.

A Magyar Edzők Társasága éveken keresztül kongatta a vészharangot, de nem találtak nyitott fülekre. Korábban több élsportoló végzett testnevelőként, és választotta a tanári mellett párhuzamosan az edzői pályát.

A bolognai rendszer bevezetése után jószerivel a kondicionális minimum állapotot is eltörölték a felvételin, némi túlzással testnevelésből felmentettek is lehettek testnevelők.

A kor TF-vezetésének hibája, hogy nem talált megfelelő átmenetet, megoldást, így az utóbbi másfél-két évtizedben élsportoló nem vagy csak elvétve végzett testnevelő tanárként és szakedzőként. Holott rengeteg munkával járó, de logikus, szép és ma is kiszámítható megélhetést biztosító életpályamodell lenne, ha valaki ma már egyetemi képesítéssel délelőtt testnevelőként, délután edzőként foglalkozna gyermekeinkkel.

A sport érték, az iskola a kulcs

Szülőként nem több, mint háromféle elvárás fogalmazódik meg a testnevelők és az edzők irányába:

1.     gyermekeinkkel tanult, intelligens emberek foglalkozzanak, olyanok, akiktől mintát, értékrendet kapnak,

2.     szerettessék meg velük a mozgást, neveljék őket aktív életre,

3.     aki arra alkalmas, azt tereljék magasabb szintre, a színvonalas, eredményes élsport irányába.

A rendszerváltást követő átszervezésekkel szép lassan kiveszett az a fajta kapcsolat is, amellyel a klubok magukhoz kötötték a testnevelőt. Egyre inkább különvált a két szakma, holott a sport megkedveltetése hol máshol kezdődhetne, mint testnevelés órán, kiváltképp, ha már minden nap van belőle.

Utoljára tán Garami József volt a futballban az, aki 1973-85 között testnevelőként és a PMFC utánpótlás edzőjeként, majd igazgatójaként vette a fáradtságot és végigjárta az összes pécsi iskolát, megállapodást kötött a tanárokkal. Ezzel megoldotta a szűrést, a tehetség kiválasztást is, majd le is aratva munkája gyümölcsét, már felnőtt edzőként második helyre, nemzetközi porondra vezette csapatát az NB I-ből.  Azóta sem látott ilyen futballsikert Pécs népe.

Döbbenetes adatok kikényszerítették a cselekvést
A rendszerváltás és a TF egy-, illetve kétéves előképzésének eltörlése, a levelező szakedzői tagozat megszüntetése, az oktatás liberalizációja magával hozta a különböző OKJ-s képzések elindulását is a sportban, ami elég kétes eredménnyel járt.

A Magyar Edzők Társasága nemrég készített egy kimutatást, miszerint a honi edzők krémje, nagyjából 200 kiemelt szakember közül azoknak, akik pályakezdők, de már van eredményük, a felének nincs diplomája. Semmilyen.

Sokkoló, felfoghatatlan adat. Az egyel idősebb korosztálynak, az 50-eseknek van, mert a korábbi rendszer kitermelte, megkövetelte a a papírt.
Kérdés, hogy lehet visszaállítani azt, hogy a mai nevén már Testnevelési Egyetem újra pozícióba kerüljön, hasonlóan ellenőrzött kiválasztás és sok éves képzési folyamat mellett lehessen valaki testnevelő tanár és szakedző.

Tény, a piacot nem lehet megregulázni. Ugyanakkor furcsa módon már egy 2004-es kormányrendelet tisztázza, milyen végzettség kell egyes sportágak adott szintjein a munkavállaláshoz.

Más kérdés, ezt soha senki nem tartotta be.

A feladatra nem hoztak létre, vagy nem bíztak meg egy már létező intézményt, amely ezt betartatta volna. Most, hogy ennyi pénz forog a magyar sportban, tán meg van a nyitottság és az esély, hogy a rendelet ellenőrzése, szankciója valóban megvalósuljon.

Akárhonnan is nézzük, egy erős Testnevelési Egyetem a kulcs a megújuláshoz. Ami biztató; Mocsai Lajos2017-ben indította el újra a szakedző, edzőképzést két szakpárral. Szövetségi ajánlás melletti több mint száz jelentkezőnek felvételi vizsgát kellett tennie. Majd húsz éves pausa után kezdődött valami újra.

2017 elején jutott el oda a Magyar Edzők Társasága is, hogy Dr. Szabó Tünde államtitkár megbízást és forrást biztosított számukra egy, a Testnevelési Egyetem által felügyelt kreditrendszeres továbbképzés kidolgozására a már diplomával rendelkezők számára, mondván, jó pap holtig tanul. Kiváltképp, mert a sport elüzletiesedésével olyan ütemben fejlődik, hogy ez elkerülhetetlen. A szabályozási terv szerint a jövőben csak az maradhat kiemelt, vagy állami támogatásban részesülő edző, aki folyamatosan továbbképzi magát.

Persze a sportoktató, edzőképzés liberalizálásának haszonélvezői prüszkölnek a jelenleg is zajló folyamat ellen, hiszen tanfolyamaik így kevesebbet érnek majd a piacon, de nincs mese, az elmúlt húsz év leépülése azt mutatja, végig kell vinni a szabályozást.

Mocsai Lajos nem csinál mást, mint megpróbálja a 21. század elejéhez illeszteni a 20. század elején kitalált, és bevált rendszert.

A kellő támogatást, akaratot látva, ha helyzetbe kerül újra a TE, úgy minden bizonnyal sikeres pályára lehet állítani a testnevelő tanár és edzőképzést. Más kérdés, amit egy téves ideológiai döntéssel egy-két év alatt szétvertek, azt több mint egy évtized újraépíteni. Ergo mire ennek eredménye is lesz a magyar edzőképzés terén, nota bene csapatsportágainkban a sporteredmények és a külföldi munkavállalói piac is visszaigazolja a képzés emelkedésének színvonalát, már javában a 21. század közepe felé járunk.

A futball az állatorvosi ló
A piac törvényszerűsége, hogy azt szerződtetik, akik többet tudnak. Ergo ezért szaporodnak a külföldi edzők. A sport már csak ilyen, a jobb nyer, a jobb kap munkát. Labdarúgásban Guttmann Bélától, Puskás Ferencig számos edzőnk dolgozott külföldön. Ma már talán a Kansas City-ben, egyetemi csapatnál dolgozó Urbányi Istvánt leszámítva, senki. (Dárdai Pált, Löw Zsoltot, Szabics Imrét vagy éppen Petry Zsoltot ne tekintsük a magyar edzőképzés termékének, hiszen mindannyiukat több mint egy évtizedes német futballkultúra tette azzá, amivé, csak a munkavállaláshoz kötelező diplomát szerezték meg itthon, lévén a válogatottak elsőbbséget élveznek a pro licences felvételin.)

A TF leépítése és a magyar labdarúgóedző-képzés privatizálása együttesen érte el; törvényszerű, hogy futballban nem mi oktatjuk, képezzük a világot. Az összefüggés a régmúlt sikerei és a jelen nihilizmusa között egyértelműen visszavezethető arra, hogy legelőször pont a labdarúgás volt az, amelyik kiírta magát a Testnevelési Egyetem diploma kötelezettsége alól. Húsz éve Mezey György pro licences képzését fogadta el az MLSZ egyedüli szükségletként ahhoz, hogy valaki NB I-es kispadra üljön. Jelen állás szerint egyetemi diploma nélkül vezethet bárki az élvonalban csapatot, középvezetői szinten irányíthat 30-35 embert, holott pont az áhítattal követendőnek ítélt példa szerint Németországban még mindig a kölni főiskolán képzik az edzőket. Az UEFA licenceseket is.

Dicséretes módon pont az MLSZ volt az első, amelyik nagyjából 15 év sötétség után felismerte, tévúton jár az egyetemi képzés kihagyásával. Ehhez az anekdoták szerint az kellett, hogy a legfelsőbb szinten is meghallják azt a sztorit, miszerint amikor egy korábbi válogatott labdarúgótól megkérdezték, hogyan jut a sportoló szervezete megfelelő mennyiségű energiához, a „Red Bullt kell inni” válasz érkezett.

/Kálnoki Kis Attila/

 

By |2018-01-30T19:33:33+00:00január 30th, 2018|Archívum, Hírek|0 Comments