75 éves a világbajnok kézilabdázónő

75 éves a világbajnok kézilabdázónő

75 éves a világbajnok kézilabdázónő

Március 2-án ünnepli 75. születésnapját Markovitsné Balogh Márta, az 1965-ben világbajnokságot nyert magyar női kézilabda válogatott egyik tagja. Ez alkalomból kerestük meg és beszélgettünk vele. Két teniszpartija közötti szabadidejében sikerült elérni.

– Elég kemény dátum ez, nem is szívesen gondolok rá, meg nem is nagyon tudok vele mit kezdeni – válaszolt a gratulációra a sokoldalúan aktív életet élő ünnepelt. – Az igazság az, hogy nem gondolok sokat az évszámokra, hála Istennek, jól vagyok, még mindig elég gyorsnak érzem magamat. Elsősorban a teniszpályán, ahol sokak szerint lehetetlennek tűnő labdákat is be tudok futni. Igaz, már negyedik évtizede, hogy rászoktam erre a csodálatos társasági játékra, mert elsősorban a páros játéknak vagyok a híve. Még 1985-ben kezdődött ez a most márt biztosan a sírig tartó szerelem, amikor Barcelonában elkezdtem ütögetni. Egyre jobban belejöttem a játékba, háziversenyeken is részt vettem, ahol az erősebbek előnyöket adtak a gyengébbeknek. A csúcsot egy ezüstserleg elnyerése jelentette, amit mindmáig nagy becsben tartva, előkelő helyen őrzök a vitrinemben.

 – Ha már a gyorsaságot említette, ebben a korban ez nem mindennapi ajándék.

– Erre az adottságra elsődlegesen születni kell, de azért mindenkinél fejleszthető is. Jómagam sok mindent el is követtem ennek az alapadottságnak a fejlesztésért, majd később a karbantartásáért. Egyébként postai tiszt volt az édesapám, Kispesten töltöttem a gyermekéveimet. Miután a Kossuth tér közeli utcákban jól kifociztuk magunkat, a Kőbányai Textilben elkezdtem a barátkozást későbbi, sikeres sportágammal, a kézilabdázással.  A komolyabb elköteleződés akkor történt meg, amikor a Zrínyi Ilona Gimnáziumban megjelent egy hirdetés, hogy menjünk kézilabdázni. Majd jött Szűcs Feri bácsi és a jelentkezőket elvitte a BRSC-be, amelynek a pályája a Kerepesi úton, a mai benzinkút helyén volt.

 – Ez a toborzás az Ön esetében egyértelműen jól sikerült.  

– Szerencsémre hamar felfigyeltek rám, hiszen 14-15 évesen már a serdülők válogatottjába is beválasztottak, 16-17 éves koromban pedig az ifjúsági válogatottban is rendszeresen pályára léphettem. Az érettségi idején már benne volt a nevem Bogyi bácsi – Török Bódog, akkori szövetségi kapitány, akinek nevéhez az eddigi egyetlen magyar felnőtt világbajnoki cím is fűződik – noteszében. A következő esztendőben, 1962-ben pedig a romániai világbajnokságon már ott lehettem. Ebben a kitüntetésben rengeteget jelenthetett a BRSC kapusának, Wézer Erikának a segítsége, aki a bajnoki meccseken hajszálpontos indításokkal hozott engem helyzetbe, amelyeket jó százalékban sikerült is kihasználnom.

 – Ez bizonyára így van, de az is tény, hogy 1961 végén az akkori legeredményesebb klub, a Budapesti Spartacus hívta játékosai közé.

– Ott is igen jó kezekbe kerültem, hiszen a tavasszal 90. születésnapjához érkező Nádori Pali bácsi vett pártfogásába, aki vitán felül az egyik legjobb szakembere volt évtizedeken keresztül a magyar női kézilabdázásnak. Olyan kiváló társak közé kerültem, mint Jóna Magda, Hajekné Végh Ágnes, Romhányiné Tóth Mária, Csenkiné Varga Zsuzsanna, Szűcs Judit és a többiek, akik mindannyian erősségei voltak a nemzeti együttesnek. A „Szpariban” töltött hét esztendő életem egyik legsikeresebb szakasza volt.

– Amely időszakba beleesett 1965, a világbajnoki cím megszerzése is.

– Mondhatom, a dortmundi Westfalenhalléban lejátszott döntő minden, fontosabb momentumára élénken emlékezem annak előre bocsátásával, hogy az NDK elleni két döntetlent követően sorsolással kerültünk ki a világbajnokságra. Ignácz Ilonkával, Guricsné Pásztor Erzsikével, Babos Mártával, Bognár Erzsivel és a többiek legtöbbjével 14-15 éves korunk óta jól ismertük egymást, és ez a játékunkban is nagy előnyt jelentett. Akkor még megtörténhetett, hogy egy világbajnoki döntő 5-3-ra végződik, de természetesen egészen más volt a játék maga is. A jugoszlávok elleni végső siker hatalmas örömöt váltott ki belőlünk és máig is sajnálom, hogy Hanus Ági éppen ott lépett le, amivel a hazai fogadtatásunk hangvétele egészen más lett. Az ő kiutazása Bogyi bácsi peches döntése révén jött létre, hiszen az utolsó pillanatig gondolkodott azon, hogy a győri Bakónét vagy Hanust nevezze utolsó csapattagnak. Szerintem egyébként eleve jobb lett volna, ha Bakóné utazik a vb-re. Hanus pedig egészen biztosan nem gondolta át, milyen problémákat okoz a válogatottnak, hogy éppen a vb-n hagyja el illegálisan Magyarországot.

 – Szeretném, ha elárulná, mitől volt olyannyira sikeres az a korosztály?

– Sok jó játékos közül válogathatott Bogyi bácsi, akit mindannyian nagyra tartva őt, tiszteltünk és becsültünk. Meg is érdemelte, hiszen emberileg támadhatatlanul korrekt volt valamennyiünkkel szemben, szakmailag állandóan újításokon törte a fejét és rettenetesen őrizte a csapat egységét. Bármilyen tehetséges játékost gondolkodás nélkül képes volt kitenni a válogatott keretéből, ha veszélyeztetve látta a csapat egységét. Akik viszont megmaradtunk, kivételesen összetartó társaságot alkottunk. Olyannyira, hogy akik még élünk, ha bárhol és bármikor találkozunk, ott tudjuk folytatni, ahol előzőleg abbahagytuk. Ez persze csak azért alakulhatott így, mert annak idején az edzések után nem hetvenhét felé szaladtunk – mint ahogy az ma megszokott -, hanem akár órákat is együtt voltunk, beszélgettünk és együtt sétáltunk a villamoshoz, hogy hazamenjünk. Mindenki tudott mindenkiről mindent, akkor még beszélhettünk klubhűségről, mert nem adtuk el magunkat néhány fillérért.

 – 1969-ben többedmagával a Vasasba igazolt, ám még abban az évben férje, a kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, Markovits Kálmán révén Mexikóba távozott.

– Ezzel az úttal kezdődtek életünk hatalmas kalandozásai. 1970-ben Mexikóvárosban született meg Laci fiunk, akivel hármasban egészen 1976-ig ott éltünk. Hazatérésünk idején az akkor már ütögető Lacira Balázs György mesteredző azt mondta: nagyon tehetséges. Ez a szakvélemény tíz év múlva visszaigazolást nyert, amikor a fiunk 16 évesen felnőtt magyar bajnok lett.

 – Mexikóváros után Barcelona következett.

– Ott 1979 és 1986 között töltöttünk hasonlóan feledhetetlen éveket és ezzel még nem volt vége, hiszen 1990-ben visszahívtak bennünket Mexikóvárosba, ahonnan 1993-ban tértünk végleg haza.

 – Sajnos, férje viszonylag korán, 2009-ben örökre eltávozott, ezzel az Ön élete is alapvetően megváltozott.

– Sokáig nem találtam a helyemet, nem tudtam, hogy alkalmazkodjak az új élethelyzethez? Végül egészen új társaságokba kerültem bele. Elsősorban két családot említenék, ahova szinte szó szerint beépültem. A vízilabdázó Bolvári Antal és felesége Éva, illetve Mécs Károly és felesége, dr. Bujdosó Györgyi jó szívvel befogadtak. Természetesen a fő helyeken a három unokám van, akik 13, 11 és 7 évesek, és akikért mindenre képes vagyok. Öröm számomra, ha nálam alszanak, miként az is megnyugtató, hogy a fiam szeretettel vesz körül, gondoskodik, kellően odafigyel a dolgaimra. A tenisz mellett rendszeresen bridzsezek is, ezzel a szellemi játékkal is igyekszem a gondolkodásomat frissen tartani.

 – A kézilabdázás mennyire érdekli?

– Járogatok meccsekre, de nem örülök a túl sok külföldi jelenlétének. Így a magyar tehetségek leginkább a kispadokra szorulnak, ott viszont nem lehet meccsrutint szerezni. Régi játszótársaim közül, ha a Belgiumban élő Ignácz Ilonka itthon van, biztosan kimegyünk valamelyik bajnokira. Vele egyébként ha négy napot itthon tölt, hármon biztosan együtt vagyunk.

 – Ez a keményen hangzó, hetvenötös szám mennyiben befolyásolja a jövőjét, a tervezgetéseit?

– Amíg az egészségem engedi, minél többet igyekszem együtt lenni az unokáimmal, mellettük szeretnék minél többet teniszezni és bridzsezni. Ha pedig földi életem befejeződik, biztosan Kálmán mellé, az angyalok közé kerülök…

(jochapress.hu / Jocha Károly)

By |2018-03-04T08:59:14+00:00február 28th, 2018|Hírek|0 Comments